Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)

A színészi szó

lett. Nézegette az utasokat, s váratlanul magán érezte egy ember tekintetét, aki valahogy ismerősnek tűnt.

Ez a figyelmes szempár beléfuródott, bőröndöt tartó keze megremegett és a csomag egyszerre súlyossá vált.

",Valahol már láttam ezt az embert!’- gondolta Nyilovna, ezzel a gondolattal igyekezett elfojtani a mellében támadt kellemetlen, homályos érzést, amelyet sehogysem akart más szavakkal meghatározni, de amelynek hidege csendesen, mégis hatalmas erővel szorította a szivét és száraz keserűsége egyre nőtt, már a torkáig emelkedett és megtöltötte a száját. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy hátraforduljon és mégegyszer visszapillantson. Meg is tette - a férfi óvatosan egyik lábáról a másikra állva még ugyanott állt, úgy tetszett, mintha akarna valamit, de nem merné rászánni magát.

Nyilovna ráérősen odament a pádhoz, leült, óvatosan, lassan, mintha attól félne, hogy elszakítja a ruháját. Emlékezete, amelyet hirtelen felélénkített az éles balsejtelem, kétszer is elébe idézte ennek az embernek az alakját, először a város alatt a mezőn, Ribin szökése után,másodszor a bíróságon...

Felismerték tehát, a nyomában vannak. Ez most már világos.

.Lebuktam?* - kérdezte magában, im a következő pillanatban megremegve azt felelte:

,Talán még nem!...’

Majd erőt véve magán szigorúan mindjárt azt mondta:

,lgen, lebuktam!’

Hátrapillantott, de semmit sem látott. Agyában, akár a szikrák, egymásután pattantak fel és hunytak ki a gondolatok.

,Itthagyj am a bőröndöt? Kereket oldjak?’

De még fényesebben villant fel egy másik szikra:

Cserbenhagyjam fiam szavait? Idegen kézbe adjam őket?...*- 89 -