Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)

A színészi szó

I

Amikor Sztanyiszlavszkij elmondta a monolog utolsó sorait is, viharos, hálás taps tört ki. 6 azonban önmagáról mindjárt a nagy ás általános kérdésekre irányította a hallgatóság figyelmét.- Othello monológját mondtam el most.

Mit gondolnak, változnék-e valami alakításomban, ha ezt a monológot a színpadon játszanám el?

Feltétlenül változnék.

Játék közben mintegy kapcsolatot teremtve Desdemonával, igyekezném elfogni tekintetét, talán szeretnék térdreborulni előtte, kezem közé fogni kezét, szavak mellett mozgásra is szükségem lenne, vagyis a shakespeare-i tragédia körülményei között Othello életét élném. Most maguknak beszéltem, a maguk szemét láttam.

Azt a feladatot tűztem magam elé, hogy valamennyien megértsék az általam elmondottakból,milyen szenvedélyesen szerette Othello Desdemonát. Nem játszottam, hanem átadtam maguknak Othello gondolatainak és érzelmeinek logikáját, helyette cselekedtem, de én magam megmaradtam Sztanyiszlavszkijnak.

Hallhatták, hogy nem siettem, vártam, eljut-e magukhoz a belső ritmus. Maguk szép nyugodtan tudatosíthatják társuk lelkében egyik látomásukat a másik után, vagy tehetik ezt gyorsan is, de feltétlenül el kell helyezniük ezeket a látomásokat és nem szabad csak úgy odaszórniuk őket. A beszéd gyorsasága nem adja meg a ritmust, ezt sohase feledjék el. Érezhették, hogy amikor Othello monológját mondottam, még akkor sem hagytam abba a magukkal folytatott beszélgetést, amikor a szövegben egy pillanatra megálltam. Ez tulajdonképpen nem megállás, nem szakadás, hanem hallgatva beszélgetés. Nem szakítottam meg a beszélgetést. Soha ne siessenek. Helyezzék el a gondolatokat. Szeretniük kell a gondolatokat, látniuk kell logikájukat.

Mindig gondoljanak arra, hogy a művészi beszédről szóló előadásokon meg kell tanulniuk a beszéd perspektíváját.- 83 -