Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)
A színészi szó
a színész közérzete az elbeszélés folyamán Még ma ia emlékszem, hogy amikor a művészi beszédről tartott előadásaimat elkezdtem a stúdióban, szinte hideglelősen igyekeztem tudatosítani mindazt, amit Sztanyiszlavszkijtól tanultam. Pontosan tisztában voltam vele, hogy ha megértem is, amire ő tanitott, az még kevés, mert jól emlékeztem szavaira: "a művészetben valamit ismerni azt jelenti, hogy meg is tudjuk csinálni". Hogyan építsem fel a foglalkozásokat? Mit tegyek, hogy a művészi beszéddel kapcsolatos foglalkozások ne merüljenek el a közismert sablonokban? Rendkívül izgatott engem az a gondolat, hogy milyen a színész közérzete, amikor a színész elbeszélést ad elő. Hiszen a színdarabban a szinész alapjában véve az adott pillanatban lezajló eseményekkel kerül összeütközésbe,s ugyanabban a pillanatban reagál rájuk, vagyis a reakció közvetlen, mert a szinész olyan embert játszik, aki nem tudja, mi történik a következő percben. Pontosabban szólva, a színészi művészet természete éppen abban rejlik, hogy a szinész, aki nagyszerűen ismeri a szindarabot, a szerep minden egyes pillanatában olyan közvetlenül kénytelen érzékelni a lezajló eseményeket, mintha sejtelme sem lenne a darab további fejleményeiről. És minél tehetségesebb a szinész, annál inkább el tudja hitetni a nézővel, hogy ami a szinpadon játszódik, az számára olyan, "mintha most történnék először". A színpadi cselekvés mindig jelen időben történik. Hogyan tartsuk meg azonban ezt a "mintha most történnék először"-t az elbeszélésben? Az elbeszélés rendszerint egy ember életének különböző időszakait öleli fel. Bármilyen elbeszélést vegyünk is, legyen az Puskin Hóvihara vagy Gogol Köpenye vagy Csehov Lelkecekéje, azt tapasztalhatjuk,hogy a szerző úgy építi fel a cselekményt, hogy megismertet bennünket a szereplők múltjával, vagyis lehetővé teszi, hogy nagyobb időtar- I- 65 -T I
