Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)

A színészi szó

tettei, kölcsönös viszonyuk, gondolátmenetük néha olyan izgalmasan világosaknak tűnnek, hogy akaratlanul is azt képzeljük: elég megtanulnunk a szöveget és önmagunk számára is észrevétlenül magunkévá tehetjük a szerző alakjait.

De alighogy megtanuljuk a szöveget, máris minden, ami oly elevenen ált a színész képzeletében, azonnal holttá válik.

Hogyan kerüljük el ezt a veszélyt? Sztanyiszlavszkij a szét Nyemirovics-Dancsenko találó kifejezése szerint a z alkotás koronájának s egyszersmind kezdetének tartotta és felhivta a figyelmet arra a veszélyre, amely a szerző szövegének direkt megközelítésében rejlik. A szöveg mechanikus betanulása ahhoz vezet, hogy ez a szöveg Sztanyiszlavszkij kifejezése szerint "a nyelvizomra telepszik", vagyis sablonossá, holttá válik.

Abbéi kiindulva, hogy a szó elszakíthatatlan kapcsolatban áll az alak gondolataival, feladataival és cselekedeteivel, Sztanyiszlavszkij azt tanította, hogy a színész csak jelentős előkészítő munka után juthat el az eleven szóhoz. Ez a munka odáig juttatja a szinészt, hogy a szerző szavai feltétlenül szükségessé válnak számára, másként nem tudja kifejezni a szereplő személy gondolatait, amelyek már az ő gondolatai is.

Sztanyiszlavszkij elképzelése szerint a munka kezdeti szakaszán a színésznek nem betanulás céljából van szüksége a szerző szavaira, hanem mint alapanyagra, amelyből ki kell indulnia a színész képzeletének, azért van szüksége rá, hogy megismerje a szerző szövegében rejlő gondolatok egész gazdagságát.

"Az esetek többségében a színházakban - Írja Sztanyiszlavszkij - csak tűrhetően vagy majdnem jól referálják a darab szövegét a nézőnek. De még ezt is elnagyolva, képletesen teszik. Ennek- 27