Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)
A színészi szó
ott, mint akit csak a végtelen érzések ereje kötöz le és tart vissza és most kész borzalmas viharban kitörni. Ekkor Mocsalov hirtelen, egyetlen tigrisugrással villámszerűén átrepül a zsámolyról a szinpad közepére, toppant, széttárja kezét és pokoli kacajjal árasztja el a termet... Nem! Ha egyetlen intésre ezernyi mellből szakadna fel egyetlen öszszeforrott kacaj, az is csak egy gyenge gyermek nevetése lenne ezzel az őrjöngő, mennydörgő, lebilincselő hahotával összemérve, mert ilyen hahotához nem erős mell és vas idegek kellenek, hanem végtelen szenvedélytől megrázott, hatalmas lélek... S az a toppantás, az a kézmozdulat együtt ezzel a kacajjal? - Oh, az elkeseredés haláltánca volt ez, amelyet a kinok viditanak, s amely égető fájdalomtól rúgott be... Oh micsoda kép, micsoda lelki nagyság, micsoda nagyszerű szenvedélyek!... Ebben a pillanatban eltűnt a színész természetes nagysága, valamilyen félelmetes látomás volt előttünk, amely a színpadi megvilágitás fantasztikus villogásában elszakadt a földtől, felnőtt a föld, s a mennyezet közötti egész teret betöltve s ott lebegett mint valami gonosz látomás !... Ám sirjón a nyilverte vad, Ép gimnek tréfaság, Mert ki vigyáz, ki meg szunnyad: így foly le a világ. Töredezett, elkinzott hangon mondta ezeket a sorokat, de a szenvedély ereje elfogyhatatlan és a ,ki meg szunnyad* szavak, amelyeket vontatottan és fokozott hangsúllyal mondott fenyegető és megismételt kézmozdulatok kíséretében, megmutatták, hogy a vihar nem ült el, csak más jelleget öltött.1/ Mocsalov csodálatos hasonulása ihletének értékes gyümölcse volt. ^Belinszkij-260. p. összes müvei.SzPB 1901. III. kötet. 258 - 136 -