Alterescu, Simion: Rendező, dráma, színház - Korszerű színház 34. (Budapest, 1962)
A rendezés néhány kérdéséhez
helyezkedés éppúgy jellemezte, mint a proletkultnak a színháztörténetre ée a kritikára gyakorolt befolyásával való szembefordulás. Az ülés vitái egyaránt támadták a régi történészek formalista tendenciáit és azt az irányzatot, hogy színháztörténetet a társadalomtörténeti alapra leszűkítve kell Írni. Az értekezlet arra a megállapitásra jutott, hogy a színháztörténeti munkák legfőbb irányelve a hiteles történetiség legyen. Az általános történetírás módszertani alapelveit a színháztörténetben is alkalmazni kell. A történetiség alapelve elsősorban a jelenkori hivatásos színházban s az egyes színházi kultúrák belső fejlődésében megmutatkozó kapcsolatok kutatását, valamint az egyes nemzetek színházi kultúráinak kölcsönhatásukban való vizsgálatát jelenti. Ugyancsak a hiteles történetiség alapelvéből kiindulva, a szovjet színházi szakemberek hangsúlyozták a klasszikusok tanulmányozásának fontosságát, a hagyomány és az újszerűség kapcsolatának konkrét történelmi anyagon, történeti tényeken alapuló vizsgálatát. A referátum, amelyet ennek a problémának szenteltek, támadta azokat a vulgarizáló történészeket, akik a történeti tényeket kiagyalt konstrukciókba illesztik bele, valamint azokat, akik a színháztörténetnek kizárólagosan gazdasági-társadalmi vonatkozású magyarázatot adnak, de ugyanakkor leszögezte, hogy a színház történetének objektive igaz megírása lehetetlen anélkül, hogy ne venné figyelembe a színházművészet fejlődésének ellentmondásait, s anélkül, hogy ne mutatna rá a haladó és reakciós tendenciák közötti harcra. A történetiség alapelve prof. Goián érvelésében nam csupán a történeti tényekre való támaszkodást s a színház ellentmondásos fejlődési folyamatának megvilágítását jelenti, hanem azt is, hogy tanulmányozni kell a megelőző fejlődési szakaszok szerepét a jelenkor drámájának kialakulásában. Rámutat például arra, hogy a totemek és a misztérlum- 93 -i I
