Sztanyiszlavszkij: Új ösvényeken - Korszerű színház 33. (Budapest, 1962)

Megjegyzések a színházművészetről

Szeretném én látni azt az embert, aki képes semmit sem érezni, különösen a színpadon, amely mindenféle indulatokkal van tele.

A legjobb esetben ezekhez a szakmai iparos érzelmekhez a szerep néhány érzését párosítják és a különböző érzésekből létrejött vegyes felvágott hozzásegíti a színészeket, hogy valamiféle lelki egyensúlyt találjanak a színpadon, s közben azt higyjék, hogy ez az igazi szinészi átélés.

Az esetek többségében az ilyen színészek a színpadon önmaguk maradnak, vagyis felsrófolt idegzetű és elhasznált szervezetű emberek, akiket mesterségük eltorzított, a szerep érzéseit pedig szavakkal és szinészi fogásokkal helyettesitik, ezekkel igyekeznek elleplezni a szerep belső ürességét.

Az ilyen alkotás engem lelketlen próbababákra emlékeztet, amelyeket szép szövettel fedtek be.

Mindez túlságosan is távol van az igazságtól, a nyomoréksággal határos, és ezért nem lehet művészet.

Már teljesen megfeledkeztünk művészetünkben a valódi igazságról.

A drámai szinész nem a szerep szavainak referense, nem varieté-énekesnő, aki a közönséget fel akarja csigázni, nem feslett nő, aki bájait mutogatja vagy szenvedélyeivel kereskedik.

Az igazi szinész a szerep lelkének alkotója és képzőművész, aki szemléletesen állítja elénk az emberi érzelmeket.

Színpadi műalkotást hoz létre, amelynek mindenekelőtt teljesnek és befejezettnek kell lennie.

Ezért az ilyen színészt mindenekelőtt nem egyes részletek érdekelnek, hanem a teljes szerep egészében, vagyis a szerep lelkének lényege.

A műalkotásnak harmonikusnak is kell lennie.

Ezért az igazi szinész nagy választékkal kombinálja a szerep érzelmeit, szép összhangokban fogja össze őket. Az- 98 -