Sztanyiszlavszkij: Új ösvényeken - Korszerű színház 33. (Budapest, 1962)
Megjegyzések a színházművészetről
4. MŰVÉSZET ÉS MESTERKÉLTSÉG I A színészek többsége a színpadon egyáltalában nem érzi szükségesnek, hogy kapcsolatot építsen ki a többi szereplővel a darab monológjaiban és dialógjaiban, amelyeket pedig éppenséggel a kapcsolat céljából Írtak meg. A színészek többsége azért lép a színpadra, hogy referálja a szerző szavait és főként hogy önmagát mutogassa a nézőknek. Ha úgy tetszik, ez is kapcsolat, de nem a beszélőkkel, hanem a nézőkkel. Érdekes volna megtudni, hogyan fogadja természetünk ezt a kombinációt. Ismerős-e ez számunkra az életből? Gondolkodjanak csak els előfordult-e, hogy önmaguk miatt örülni vagy szenvedniük kellett, már tudniillik természetes okokból, de ugyanakkor azért is, hogy másoknak ezzel megnyerjék a tetszését? Lehetséges, hogy ilyen ellentmondás és az érzéseknek egymást megsemmisítő kombinációja előfordulhat az életben - hiszen annyi minden történik -, ez az állapot azonban kivételes. Természetünk sirai, szenvedni vagy nevetni akkor tud, amikor sírnia, szenvednie vagy nevetnie kell. Nem élhet mutogatás kedvéért, másoknak, csak önmagának. Ha erőszakot veszünk természetünkön és annak megtételére kényszerítjük, ami nem tartozik szervesen hozzá, megszűnik élni és kedve ellenére enged az erőszaknak. A színészek hiába is próbálják ilyen, természetünk számára szokatlan körülmények között arra kényszeríteni magukat, hogy lelkűkkel és testükkel az élet valódi igazságát érezzék, amelyet a művészetnek létrehoznia, nem pedig elnyomoritania kell. Egyes színészeknek sikerült természetük megerőszakolásával különleges látványt előidézniük, de bármilyen értéke- 95 -
