Sztanyiszlavszkij: Új ösvényeken - Korszerű színház 33. (Budapest, 1962)
Megjegyzések a színházi kritikáról
VII Milyen igazságról és szépségről beszéljünk? Az átélés belső igazságáról és szépségéről vagy a külső kiállítás és a színészi játék szépségéről és igazságáról vagy az emberi érzés és színpadi lelkiélete szépségéről és igazságáról? Az álszakértők között, akik nem ismerik a szinész művészetét és alkotómunkásságát, sok olyan akad, akinek számára a színpadra kirakott jó kellék feltűnőbb Shakespeare leikénél, a szúnyogok és gyertyák érdekesebbek Csehovnál. És bármilyen furcsa, éppen ezek az emberek, akik a színpadon csak a kelléket tudják nézni és látni, csak a játék kimondottan külsődleges fogásait értik meg és csak a szinház konvencióit érzik, egyenest nevetséges módon éppen ők magyaráznak a legtöbbet az ihletről, a bensőségességről és az átélésről. Az egyszerű színészi mesterséget a színpadi igazság mintaképének, a teátrálitást színpadi szépségnek és ihletnek fogadják el. Az ilyen emberek szeretik az egyszerű vaslemezzel előállított rossz színpadi mennydörgést és félnek az igazi mennydörgéstől, amely az igazság illúzióját adja, s amely olyan nagy örömet szerzett Csehovnak. Röviden, ők a mennydörgésben gyönyörködnek. Az ilyen emberek szemében az őszinte érzés lealacsonyítja a művészetet, a szinész zengzetes pátosza viszont felmagasztositja. Egy pillanatra próbáljuk lesöpörni magunkról minden elméletüket, amely összekeveri a művészetben az igazságot a hazugsággal, a jó Ízlést a rosszal, a vásári mutatványt a művészettel, és az elmélkedéstől térjünk vissza a természetes érzéshez. A mi művészetünkben a természetes érzés mondja meg nekünk, hogy csak egy igazság van. Vili A színpadról a közönség közé hajított újdonság, legyen az eszme vagy egyszerűen színpadi ujitás, úgy zuhan a kö- 75 -
