Sztanyiszlavszkij: Új ösvényeken - Korszerű színház 33. (Budapest, 1962)

A színész munkájáról szóló mű előzetes anyagából

körhöz is akkllmatizálódniuk kell, amelyet választottak maguknak. Jó iskolák, tanárok és rendezők hiányában ezt önállóan, saját Ízlésük szerint kell megtenniük, ebből aztán egész sereg sajnálatos hiba és következmény származik.

A magas, jó alakú, jó hangú és komor arcú szinész tragikus szerepkört választ magának, s megfeledkezik róla, hogy egyetlen dolog nincs meg benne, de éppen a legfontosabb: a tragikus temperamentum. Ezt külső eszközökkel próbálja helyettesíteni, keresett testtartást vesz fel, deklainál, kiabál, túlhangsúlyozza az arcjátékot. Az álklasszikus iskolához tartozó nyugati színészeket tekinti eszményképének, külsőleg hozzájuk igyekszik hasonulni, az ő tekintélyükre támaszkodik és persze csak az iskola hibáit és az ilyen színészek egyéniségének külsőségeit sajátítja el, de nem kerül közelebb hozzájuk fő erényükben, belső tragikus tehetségükben. Megjelenik a kiabáló, közönséges és természetellenes szinész. Valamelyik művészeti iskola, hagyomány követőjének kiáltják ki és ez a dicsőség igazolja a közönség és a sajtó előtt egyéni tehetségének hiányát.

Előfordul az ellenkezője is, de, sajnos, sokkal ritkábban. Jó belső temperamentum és szegényes külső és hangbeli adottságú szinész erővel és okosan játszik tragikus szerepeket, ehhez felhasználja szinte egész belső erejét, hogy elleplezze vele külső adottságainak silányságát, esetleg karikaturaszerüségét. Előbb-utóbb visszaél idegrendszerével, megfelelő iskola hiányában teljesen tagadja az idegek szerepét az alkotásban, végezetül idegessé, neuraszténiássá válik.- 17 -