Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Második rész: A rendezés gyakorlatáról

Hem arról van szó, hogy behatóan vagy történeti szempontból megvizsgáljuk azt a számos és sok elemből összetett műfaji változatot, amelyet a modern szerzők használtak, mióta csak a romantika, Voltaire elgondolásaival szemben, újra bevezette a drámába a komikumnak, sőt a groteszknek a tragikummal való váltakozását, hivatkozva különösen a középkori drámára és Lope de Vega, főleg pedig Shakespeare példájára. Az ilyen vizsgálódás a színháztörténet feladata, tehát távol esik kitűzött célunktól. Azt azonban rögtön le kell szögeznünk, hogy a rendezőnek az előadás módját a darab műfaja alapján kell eldöntenie vagy aszerint a műfaj szerint, amelyet az előadás szempontjából a legmegfelelőbbnek tart. Gaston Báty már idézett fejtegetése elég világosan megmagyarázza, miről van szó.

Ami a "klasszikusokat” illeti: a legteljesebb és leggyakoribb műfajok itt a tragédia, a vigjáték és a bohózat. A modernek vonatkozásában a legtöbbször a drámával, a vígjátékkal, a vaudeville-lel, a melodrámával, a tündérjátékkal és, sokkal ritkábban, a bohózattal találkozhatunk.

B műfajok mindegyikének megvannak a maga általános jellemvonásai, amelyeket a részletek jelentősen árnyalnak, és mindegyikük bizonyos előadási stílust követel, amelynek nagy vonalaiban és szellemében mér az első jelenet sorén meg kell mutatkoznia /a prológ néha még teljesebb és még döntőbb bevezetést képvisel/, hogy aztán a továbbiakban apróbb részletei is feltáruljanak. A színészi játéknak, a díszletnek, a jelmezeknek, a kellékeknek, továbbá a zenének és a hangoknak - ha az előadásban az utóbbiak is szerephez jutnak - egyértelműen kell hozzájárulni a fentnevezett stilus kifejeződéséhez és itt jut sajátos és fontos szerephez az Ízlés. /Mindez nem vonatkozik arra a csak kivételként számontartható esetre, amikor a kétértelműséget önmagáért igyekeznek elérni és az valóban és szándékosan az előadás céljává válik./- 94 -