Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Első rész: A rendezés elméletéről

ja. Mégis, nagyonis meg lehet érteni pl. egy Gordon Craig törekvését, mikor az okoskodást végső következményeiig vive azt állitja, hogy mindenben vissza kell térni a tiszta szinházmuvészethez; ennek pedig az a lényege, hogy a gondolatot némán, gesztusok, látomás-sorozatok, nem meghatározott képek révén kell feltárni, lerázva az irodalom, a zene és a festészet igáját... Meg kell mondani, hogy az igazság ebben az irányban rejlik, noha ilyen messzire itt sem szabad elmenni, mert egy adott pillanattól fogva az ut bizonytalanná válik. Minden bizonnyal csak a lángész nem tévedhet el rajta.

A jelmezek ugyanazon művészi és technikai követelményeknek tesznek eleget, mint a díszlet. A valóságot /vagy a természetet/ szinházi méretben kell értelmezniük, miközben legfőbb feladatuk, hogy összhangban álljanak az egésszel, idomuljanak a díszlethez és a színészhez. Az utóbbi esetében gondolok azokra a gesztusokra és mozgásra, amelyeket a rendező már kezdeti koncepciójában lerögzített.

A történelmi igazság például ebben a vonatkozásban is merőben relativ valami. Ezt az igazságot csak sejtetni kell, mivel a drámai cselekmény legtöbbször maga is megfelelően kiemeli, amit ki kell emelni.

Ami a maszkokat illeti, ezeket ma általában csak szűkén vett művészi értelemben használják, a játék stilizálása végett. A mi színpadaink nem igen teszik szükségessé a kifejezésnek ezeket a tipikus deformációit. Ritka eset, hogy egy rendező kénytelen lenne több szerepet ugyanazzal a színésszel játszatni, és ebben az esetben is megfelel a smink, a "természetes maszk". /A maszk alkalmazásának egyik legérdekesebb modern példáját a Yersezet a világ játékairól cimü előadást láthattuk, amelyet Fauconnet festő rendezett Párizsban, 1918-ban./

Hasonlóképp a kelléknek is nélkülözhetetlennek kell lennie a drámai cselekmény szempontjából; azaz csak akkor jogosult, ha vagy meghatározza, vagy módositja a cselek- 68 -