Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Első rész: A rendezés elméletéről

mi a színházban? Szép festményeket máshol is láthatunk, méghozzá, szerencsére, csonkitatlan formában; a fényképészet lehetővé teszi, hogy karosszékünkben ülve járjuk be a világot;^ az irodalom a lehető legcsábitóbb képeket sugallja nekünk és nagyon kevés olyan szerencsétlen ember akad, aki időnként ne mélyedne el egy szép táj nézésében. Nem, a színházba azért jövünk, hogy egy drámai cselekménynek legyünk tanúi; ezt a cselekményt az alakok színpadi jelenléte mozgatja; alakok nélkül nincs cselekmény. A színész a rendezés legfontosabb tényezője... A feladat tehát az, hogy a rendezést minden áron a színész jelenlétére alapozzuk és evégett megszabadítsuk mindentől, ami a színész jelenlétével ellentmondásban vein... Az emberi test művészi értékű szinpadi jelenléte tehát a következő két feltételhez lenne kötve: olyan világításhoz, amely érvényre juttatja plaszticitását és olyan plasztikusan alkalmazkodó díszlethez, amely érvényre juttatja testtartását és mozdulatait." És mivel Adolphe Appia nem akarja, hogy a világítás problémáját helytelenül értelmezzék, mindenesetre pontosabban is meghatározza: "A világítás önmagában olyan elem, amelynek hatáslehetőségei végtelenek; ha felszabadítjuk, azzá válik számunkra, mint ami a paletta a festőnek;mindenfajta színkombinációra képes..." És később: "Még az is, aki a diszletezés ügyében a lehető legjáratlanabb, az is megérti, hogy festészet és világítás két egymást kizáró elem; mert egy függőleges vásznat megvilágítani egyszerűen annyit jelent, hogy láthatóvá tesszük, aminek semmi köze a fény cselekvő szerepéhez, sőt, ellentétes azzal... Az előadás elemei közül tehát a festészet a legkevésbé szükséges... Ezzel szemben a világítást mindenhatónak tekinthetnők, ha nem keresztezné útját a festészet, amely meghamisítja a fény alkalmazását."

Abban az időben, amikor Adolphe Appia müvét megirta, a film úgyszólván nem létezett még.

22 -