Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Második rész: A rendezés gyakorlatáról

együttműködése nagy mértékben megkönnyíti a munkát és megrövidíti időtartamát.

Ha minden jelenetet bizonyos fokig kielégítően kidolgoztunk, jó, ha megszakítás nélkül végigmegyünk az egész felvonáson, azaz hagyjuk, hogy a színészek végigvihessék játékukat. Ilyenkor a rendező feljegyzi megfigyeléseit,hogy a felvonás végén, konklúzióival és bírálatával együtt, közölje azokat a színészekkel. Ily módon eredményesebben vehetünk elő újra egy-egy jelenetet, kiegyensúlyozhatjuk a hangokat, kijavíthatjuk a dikciót, biztosíthatjuk a szükséges átmeneteket, máris feltárhatjuk a túl lassú vagy túl hosszú részeket, és szükség esetén "betölthetjük a hézagokat", megerősitva a helyenként túl sommás, nem eléggé elmélyült játékot. Ez az első visszapillantás egyben távlatot is ads előre láthatjuk, hogyan elevenít majd meg a színész egy alakot, ellenőrizhetjük az előadás fejlettségi fokát, biztosíthatjuk a ritmust.

Az előrehaladás fokával párhuzamosan a rendező bekapcsolja a munkába a szakembereket - ha ilyenekre az előadásban szükség vaui -s az ének-, zene-, tánctanárokat, az akrobatika szakértőit. Meghatározza a zajok és a zenei részletek helyét. Ez alkalommal egyes színészeknek különleges utasításokat is adhat, anélkül, hogy ezzel a többiek munkája félbeszakadna. Egyszerű szervezési kérdés az egész. Sok rendező, miután a világítást beállította, joggal végez az összpróbák során ebben a vonatkozásban is ellenőrző kísérleteket.

M0st aztán meg kell találni a hangnemet, a hangsúlyokat.^ tudni kell, hol tartsa vissza hangját a színész és hol erősitse; tudni kell, hogy az eljátszott szöveg "hogyan

Az úgynevezett "olasz rendszerű" próbák, amelyeket a szineszek ülve, a hangsúlyok és a hangnem megadásával folytatnak, az általam itt vázolt próbamunka szempontjából teljesen haszontalanok.- 145 -