Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Második rész: A rendezés gyakorlatáról

azzal, amit mond".,. Ez az a munkafázis, amikor legtöbbször halljuk a színésztől: "Ezt nem érzem... Ezt nem látom." éppen azért van ott a rendező, hogy "megláttassa", "megéreztesse" vele, és ezért kell tisztában lennie azzal, hogy ezt milyen módszerekkel érheti el, hiszen ő nem azért van ott, hogy kifejezzen, hanem azért, hogy útba igazítson.

És ugyancsak Jacques Copeau mondja ugyanerről a tárgyról: "A rendező itt ismét csak vezetője, mentora és támasza a színésznek. Hivatása nemcsak az, hogy a színészt szerepe ’vonalában* és annak határain belül tartsa, nemcsak az, hogy kijavítsa hibáit, hanem az is, hogy megértse, milyen nehézségekbe ütközik és hozzásegítse az eszközökhöz, amelyekkel legyőzheti azokat. Fegyverei a ravaszság, a tekintély és a rábeszélőképesség lesznek. A legaktívabb hatást azonban a kölcsönös rokonszenv révén érheti el, ha munkatársaira gyakorolt befolyása már régi keletű, és elég objektiv és elmélyült ahhoz, hogy ismerje ki-ki érzékenységét, sajátos kedélyét és hangulatvilágát, valamint jellemző kifejezési eszközeit. Túl sok szabadságot engedélyezni a színésznek veszélyes dolog.De spontaneitását vak kényszerrel megbénítani - még veszélyesebb."

így hát minden rendező a gyakorlati munkában és személyes tudása alapján szerez többé vagy kevésbé elismert és elfogadott tekintélyt, amelynek segítségével a legjobban érvényesítheti az előadás érdekeit és harcolhat különösen a ripacskodás, a szinház e rákfenéje ellen. Nyilvánvaló, hogy különleges esetek itt is bőven akadnak, például aszerint, hogy a rendezőnek igazi művészekkel van-e dolga vagy még kevéssé tapasztalt vagy kevéssé homogén társulattal.

Ismét csak J. Copeau idézi az angol Granville-Barkert1/, aki ezt mondja: "Minél többet bizhat /a rendező/ a

x/^ Harley Granville Barker /1877-1946/ neves angol színész, rendező, dxámairó és színigazgató, számos szinházelméleti és rendezési szakkönyv szerzője. - /A szerk./- 141 -