Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)
III. Szemközt a művekkel
B/ Próbáljunk meg most behatolni Àiszkhülosz kimeríthetetlen világába Gyakran megtörtént már, hogy kijelentettük: a szinház az igazságszolgáltatás művészete, e szó egyetemes értelmében . A szenvedélyeitől marcangolt ember rendszerint hamis magatartásoknak adja át magát, amelyek könnyen felbillentik az élet egyensúlyát. A szenvedélyes és hamis útra tévedt emberek, ha szembekerülnek egymással, könnyen fölboríthatják az élet szekerét és mindent magukkal ránthatnak a pusztulásba. Ennek vagyunk általában tanúi a színpadon: szembenálló emberek, ellentétes szenvedélyek, konfliktusok, visszavágások, szenvedélyes ellenségeskedés. Mindenki önmagát védi, mindenki azt hiszi, hogy a saját, jogos ügyéért harcol, mindenki fölül akar kerekedni a másikon. De ki az, akinek ennyi ember közül az előadás végén, akárcsak minden emberi cselekvés végén igaza van? Az életnek van igaza. Az életnek, amely megoldásképpen egy nagyszabású leszámolást kinál fel, vagyis igazságot tesz és Ítéletet hirdet. Mindezekből a feltárt és véghezvitt konfliktusokból, ezekből a szembenálló erőkből, amelyek tépték, szaggatták és pusztították egymást, e végső igazságszolgáltatás révén szükségképpen az élet egy uj egyensúlyi állapota következik. A nézőnek, aki három órán át tanúja volt egy ilyen emberi küzdelemnek, amely a szorongás, a félelem, a rémület, a szánalom, a könnyek, az iszonyat minden árnyalatával megismertette, végül, a végső igazságszolgáltatás révén, saját szenvedélyeiben megtisztulva vagyis elevenebben és erősebben kell távoznia a színházból. E nélkül az igazságérzet nélkül a színház elveszítette erejét és szükségességét. Van-e szebb példája az igazságszolgáltatásnak, mint az Oreszteia? 82 -
