Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)
II. A színészről
a pillanatban, amikor a közönség agy rétege, úgy látszik, képes megérteni és elfogadni a pantomimot, nem szabad undort kelteni benne egy eltorzult és torzsájában megrekedt modorral. Melyek a többi jelentős akadályok, amelyekkel a gesztus művészete, avagy a pantomim szembekerül? Ameddig a pantomim "objektiv" marad, vagyis kellék nélküli gyakorlatnak tűnik, amely azt az illúziót akarja kelteni, bogy ez vagy az a tárgy létezik - addig elavult marad, öt percig elszórakoztat, aztán untat. Az ember arra gondol: "Gyerekkoromban ezt a játékot úgy hívtuk, hogy mesterségem címere. Találd kil - Fogorvosnál vagy. - Kern, iszom. - Elfürészelsz egy fát. - Bem, inget vasalok...stb." A pantomim egy másik nehézsége, hogy amikor a maga nyelvét úgy akarja fejleszteni, hogy súrolja vagy majmolja a beszélő színpadét, nyomorék művészet látszatát kelti: néma nyelvnek tűnik. "Tehetséges ez a színész - gondolja az ember; - csak az a kár, hogy néma." Ilyen esetekben a pantomimszinész grimaszokat vág, két kezével mindenféle ábrát rajzol a levegőbe, amelyek nem állapotokat tolmácsolnak, hanem szavakat. A közönség nevet és a pantomim alsóbbrendű, ódivatú bájával ható művészetté korlátozódik. Ha pedig a panto miamiivá az, valódi költő lévén, fölébe akar emelkedni ezeknek a kis szakmai játékoknak és önálló útra lépve el akar távolodni ettől a hamis néma színháztól, és ezért transzponálja gesztusait, megalkotja a test költeményét vagy a mozgó szobrot, akkor újabb nehézséggel találkozik: gyakran nem értik meg többé. A három tipus közül mindenképpen ez utóbbi az, aki a legjobban megközelíti egy valódi művészet fogalmát. De ez a művészet elszigetelt marad, annál is inkább, mert közönsége igen szükkörü. Bz a közönség ilyenkor talán nem undort érez, hanem bizonytalanná válik és elveszti tájékozódását. Mit lehet tenni? 46
