Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)

II. A színészről

Talán bizony a pantomim fogalmában valami alapvető hiba van, amaly meggátolja, hogy egyenértékűvé véljék a többi művészettel?

Hát akkor hogyan tudnánk kifejezni a csendet, a magányt, amely szüntelenül ott lappang a lármán és a társadalmon belül? Hogyan tudnánk újra megteremteni, mindenki számára nyilvánvalóan, azt a titkos belső életet, amely gondjainkat és titkainkat magában rejti?

Miért olyan magától értetődően népi művészet a pantomim? Mert mindeddig, az idők során, a népnek "nem volt szava". Mivel lehetne Jobban ábrázolni a kisembert,mint egy néma, fehér lap-szerű típussal, amely csendes, mintha bekötötték volna a száját és színtelen, mint a magány?

A gesztus felfedi a titkot és gyakran elárulja a rejtőző embert. A psziehoanalitikusok, miközben pácienseik beszélnek, mimikájukból hámozzák ki a gátlásokat. Ha egy férfi hamis vallomást téve az orvosnak a nyakkendőjét tépdesi, ha egy nő a retiküljében turkál, az orvos már tudja, mihez tartsa magát.

A gesztusnak leleplező hatalma van.

Itt nem arról van szó, hogy megoldást találjak a pantomim kapcsán ma felmerülő alapproblémára. He* vagyok ilyen nagyravágyó. Egyszerűen csak annyit merek, hogy általánosságban újra fölvessem ezt a problémát. Ss részemről beérem azzal, hogy ma a következőt szegezzem le: a pantomim végső célja nem a vizualitás, hanem a Jelenlét, vagyis a színpadi jelen pillanata. A vizualitás csak eszköz és nem végcél; éppen úgy, mint ahogy eszköz, nem pedig cél az "objektiv" pantomim is. -Ha igaz, hogy a pantomim a csendből születik, úgy ez annyit jelent, hogy lényegében a jelenvalóság művészete.

Amikor azt mondom: csak semmi vizualitást, úgy értem: csak semmi találósdit és a testtartásban semmi öncélú szépséget. Hem arról van szó, hogy megértessük magunkat ; nyilvánvalóan érthetőnek kell lennünk, is főképpen nem szabad- 47 -