Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)
II. A színészről
Milyen öröm aztán, ha egy megoldás mégis diadalt arat. Ez a "hit megújulásának" pillanata. A tulajdonképpeni értelemben vett test, amelynek támasztéka a gerincoszlop és amely a lélegzőrendszer segítségével serit erőt, vajon rendelkezik-e természetesen és eleve egy olyan kifejezési eszközzel, amely megérdemli a "nyelv" elnevezést? Nyilvánvaló, hogy igen. Ha a nyelv három alapvető elemre oszlik: alanyra, állítmányra és tárgyra, a test is természetszerűleg magába foglalja ezt a három alapvető mozzanatot: a testtartást, a gesztust és a rámutat ást. A katona - kihúzza - kardját. Alany, állítmány, tárgy. Ha a beszélt nyelv alapvető szerkezete jelzők, határozószók, részeshatározók, indulatszók, felkiáltások, melléknévi igenevek egész apparátusával bővülhet, a pantomim nyelve éppily gazdag fegyvertárral rendelkezik: "A dühében örjöngő katona a levegőbe hajítja törött kardjának markolatát, mielőtt a földre zuhanna stb. ..." Tehát a pantomim éppolyan gazdag nyelv, mint a beszéd. Mégis, akár az élőszónak, szüksége van egy beszélgetőtársára, aki érti és meghallja. Itt találkozunk első akadályával: a beszédpartner hiányával. ■ég ha birtokában lennénk is a testi nyelv e művészetének, kihez beszélhetnénk? Nagyon kevés ember érti meg ezt a nyelvet. Különben nem járnának úgy, ahogy járnak, nem ülnének úgy, ahogy ülnek, nem mozognának úgy, ahogy mozognak stb. Egyidejűleg kell tehát újra meglelni az igazi pantomimot és hozzánevelni az egész közönséget. Az első lépés, el kell ismerni, már megtörtént. Ma már, hála egyesek erőfeszítéseinek, van közönsége a pantomimnek. Se éppen abban
