Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)
I. Hogyan jön létre bennünk a színház?
zajjal elvonttá tehetünk, mint a konkrét világban, am9ly ama bizonyos csendben visszavonhatatlanul a Semmibe vezet bennünket... vagy az Istenhez. Az egyik nem kevésbé szörnyű, mint a másik! Tudatára ébredni a jelennek annyi, mint tudatára ébredni az elmúl ásnak, mert a jelen minden pillanatban elmúlik. Az életben csak a jelen a' létező, de - micsoda irónia! - éppen a jelen az, ami megfoghatatlan. Mint a vonal, amely két színfoltot elválaszt egymástól, a jelen határmesgyéje az élet ama szakaszának, amely még nem létezik, e annak, amely már elsült. Egyetlen jelen pillanat sem ugyanaz. Semmi sem képes megállapítani ezt a menetelést az elmúlás felé, és minden,, ami valóságos, abban a pillanatban esik meg, amely tulajdonképpen nincs is, s mégis, rajta kivül nincs valóság. Elmondhatjuk, hogy van mitől megrémülni, van mitől félni és ugyanakkor, hogy kijátsszuk a félelmet, van okunk vidáman fütyörészni is, hősök módjára... Ujjáteremteni az ebből a szempontból vizsgált életet annyi, mint eljutni a színjátszás forrásához. A színház tehát kezdettől fogva az egyidejűség művészete, amely ugyanabban a pillanatban, a jelenben hat, valamennyi érzékünkre: a hallásra, a látásra, a tapintásra, minden idegszálunkra, minden jelzőberendezésünkre, minden ösztönünkre. Lényegénél fogva az érzékelés művészete ez. A jelen művészete, tehát a valóságé, de egyben e valóság valamennyi rétegéé is; a—pokoltól egészen a mennyekig, mondták volna a középkorban. Plútó barlangjától a legtávolibb csillagokig. Annyi a valóság ebben a művészetben, a jelen adott pillanatában, amennyi pont van a föld középpontjától kiinduló és végül az éterbe eltűnő függőleges vonalban. Értelmét , jelentését tekintve a valóság, a múlandóság művészete. Ezért is van bikafej a mi címerünkben. Nemrég mondta- 17 -
