Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)

I. Hogyan jön létre bennünk a színház?

I. HOGYAN JÖN LÉTRE BENNÜNK A SZÍNHÁZ?

A színház olyan idős, mint maga az ember, ügy tartozik hozzá, mint alteregója. Elválaszthatatlanok egymástól és, még általánosabban szólva, a színjáték lényegében elválaszthatatlan valamennyi élőlénytől. Az ember föltalálta a tüzet, a dionüszoszi és az apollói művészetet. Ez különbözteti meg őt az állattól, de van egy pont, amelyen az állat találkozik az emberrel, és ez: a játék. Mint barátja, az ember, az állat is tud játszani. Mihelyt az állat játszani kezd, olyan képzelőerőt lobbant föl magában, amit jogunkban volt föl sem tételezni róla. A kutya nem tud rajzolni, a ló nem farag szobrot, a macska nem lelkendezik, ha a rádióban Bach zenéje szól, a hódnak nem jut eszébe öncélú díszítésekkel szépíteni lakását, de ha táncról, énekről van szó, arról, hogy érzelmeire hagyatkozva vigadjon, vagy hogy mesterségesen ijedelmet keltsen, mind azonnal kész rá, a madarak pedig kórusban szolgáltatják hozzá a refrént.

Figyeljenek meg egy kutyát, amint labdával játszik, vagy egy macskát, madzagra kötött papirgombóocal. A cselek, a színlelések, a tettetett félelem, a hirtelen riadalom arra indítja, hogy vidám kéjjel forogjon körbe. Egyszerre csak megáll. A képzelt ellenség megjelent. Kúszik, lélegzetét visszafojtva óvatosan megközeliti. A pillanat tragikus: közeleg a végkifejlet. A dráma tétje maga az élet: "Vagy én vagy ő! Vigyázat! Már elérhető távolságban van. agy, kettő, három: megvan!” És a kutya ráugrik halálos ellenséggé lett labdájára. Megkaparintja, foglyul ejti. Kegyetlenül harapdálja, anélkül azonban, hogy elpusztítaná, örömében feldobja a levegőbe, csataüvöltést hallat és győ- 11