Vallentin, Maxim: A rögtönzéstől a színdarabig - Korszerű színház 30. (Budapest, 1961)

Rendezési ötletek

látta a színdarabot: mit lehet A csodaszinpadjból az én számomra kihozni?

Most hát mindnyájan elolvastuk A c3odaszin-padot, megvitattuk és gondolkodtunk rajta, de vajon volt-e köztünk egy is, aki megpróbálta a darabot mint szerves egészet, valami kerek és zárt egységként felfogni, vajon valóban igyekeztünk-e mi magunk kifürkészni a darabban rejlő etikai tartalmat és azt a műből kiindulva kibontani? Vajon gondoltunk-e csak egyszer is a közönség iránti felelősségünkre?

Nem. S vajon ha a darabot bohóctréfaként, korszatiraként vagy a negativ erőknek a pozitivok felett aratott ’örök’ győzelmeként rendezzük, nem zavartunk volna-e össze és nem fordítottunk volna-e visszájára minden értéket?

A bohóctréfában nevettünk volna, anélkül, hogy az etikai problémát egyáltalán érintenénk. Túljátszottuk volna. Külső stilushatásokra alapuló előadásunk az elsznobosodott közönség idegeit csiklandozta volna. És modern korszatirarendezésünk? Otromba azonosítás lenne, a néző azt mondaná: ’Nem, ez nem igaz. Nem igy volt. Én nem voltam ilyen. Hiszen ez célzatosf’A gonosz örök győzelme a jó felett, az örök típusok ábrázolása pedig felhívás volna a belenyugvásra. Rendezési terveink kidolgozása során tehát nem voltunk tudatában a közönség iránti felelősségünknek. A sikerre gondoltunk és nem a távolabbi, maradahdó hatásra; szenzációt kerestünk és nem etikát.

És a legutolsók, az ’értelembogarászók’? ők vajon nem a színdarab időtlen, örökérvényű erkölcsi eszméjét kutatták? Nem, ők beleloptak a darabba egy örökérvényű gondolatot. A darab számukra is csak ürügy volt, mesébe burkolt ’filozófia’ köntösébe öltöztetve. Nekik sem volt fontos a mű, csak példázatnak tartották egy kétes ’gondolatra’.

Tehát valamennyien felelőtlenül jártunk el a darabbal, a költővel és ezáltal a közönséggel szemben is. Más utón kellett elindulnunk.- 30 -