Vallentin, Maxim: A rögtönzéstől a színdarabig - Korszerű színház 30. (Budapest, 1961)
Rendezési ötletek
másvalaki irta őket. Kinek tartozunk felelősséggel? A költők, akiknek tudniok kellene, mit akartak, többnyire halottak, a színdarabokból pedig - ezt most már magunk is láttuk - mindent lehet csinálni; akkor hát ki segit bennünket tovább? Hivatásunknak a költői műtől kellene tartalmat kapnia. Vajon most nem egy költői mü miatt kerültünk szembe még nagyobb nehézségekkel? Hát nem volt a műnek olyan magva, amely előadásunknak irányt szabhatott és az általunk talált végtelenül sok ötletből egyet megfelelőnek Ítélhetett volna? Vagy A csodaszinpad nem költői mü, és azoknak volt igazuk, akik lapos bohózatnak nyilvánították? Miről lehet hát felismerni a valódi drámai költészetet? Milyen színdarabokat kell játszanunk, vajon A csodaszinpad ezek közül való-e és ha igen, milyen felfogásban kellene játszanunk? Engedtük magunkat elragadtatni ötleteinktől és elképzeléseinktől és a kérdések áttörhetetlennek tűnő bozótjába érkeztünk. Nyilvánvalóan hibát követtünk el. Először mindenki csalódott volt. Azután beletörődtünk a darabba és átgondoltuk, hogy ’ennek ellenére’ mit lehetne vele kezdeni. És azután jöttek az ötletek, és a sok ’én -én - én’ közben mindenki feléledt, mert hiszen itt már többé nem a színdarabról volt szó, hanem réges-régen egész másról: a becsvágyról. És kiben nem volt becsvágy? Mindenki ki akaita elégíteni a becsvágyát, mindenki csak a ’saját’ szerepét látta, a többiek csak a végszavak hordozóivá zsugorodtak, mindenki csak a maga ’rendezői elképzelésével’ törődött, a színdarab pedig már régóta csak az az indíték volt, amelyből a jó ötletek felbukkantak. Rendezési terveinkben az önmagunkba való elfogult bezárkózás volt a hajtóerő. Mindenki önmagára gondolt és igaza is volt, ameddig csak önmagéra gondolt, de nem volt igaza, mihelyt a másik helyett gondolkodott. Mert serki sem a másikra gondolt, hanem a másik helyett gondolkodott. Minden vélemény szubjektív volt, mert csak az *én’ békaperspektívájából- 29 -I
