Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Hozzászólások

lik egy adekvát ábrázoláshoz és amikor a közönség a már felgyülemlett is meretekben megbizik. Ez a légkör tette lehetővé a XIX. század második felében a realizmus kivirágzását és hasonló alapon fogalmazták meg egykor a szocialista realizmus alapelveit is. Kétséges, hogy vajon az a tudásanyag, amellyel az emberiség az elmúlt tiz esztendő során gyarapodott, olyan természetű-e, hogy lehetővé tenné a realizmus egy uj doktrínájának kifejlődését. Korunk megajándékozott bennünket a föld elpusztítását célzó különböző módszerek igen biztos tudomá nyával, a társadalmi dezintegráció soha nem látott fokot ért el, miközben az ember aggódva izzad tehetetlensége és magánya láttán. Ez a korszak olyan művészetet szült, amely a káoszt, a félelmet és a világgal szembeni bizalmatlanságot kivánta tükrözni. Ezt a művészetet realistának kell-e neveznünk? Erről a történelem fog dönteni: egy stilus születik, de definícióját és megnevezését csak jóval később kapja majd meg. A legutóbbi évek müveiben azonban ugyanakkor olyan tendenciák figyel hetők meg, amelyek bizonyos fáradtságról tanúskodnak. Korunk hatalmas zűrzavara és valamennyi érték összekeveredése végül nagy kimerültségbe torkollott. Valljuk be őszintén: a közönséggel együtt mi is belefáradtunk a világegyetembe és a józan emberi értelembe vetett bizalom hiányába, elegünk van az abszurditás uralmából és egy rendező elvű forma hiányából. Lehetőségeink és világi elfogásunk határai között, a művészetben a valóságot a mindennapi valóság ellenőrizhető adatai alapján kívánjuk felépíteni, rendet akarunk teremteni ahelyett, hogy bomlasztanánk, magyarázatot akarunk adni ahelyett, hogy homályt keltenénk. Ha ez a szerény program realista irányzatnak tekinthető, szivesen lépünk a "realizmus 1965" zászlaja alá. Luigi Squarzina irő és rendező - Olaszország Pályakezdetemet felidézve - és ennek immár jő néhány éve -, ugy veszem észre, hogy mindig hűséges maradtam meggyőződésemhez; a szinház nem olyasvalami,aminek szituációk segítségével a szervezett társadalmak keretében élő emberek érzelmeit és gondolatait kell kifejeznie, hanem olyasva lami,aminek szervesen hozzá kell tartoznia ehhez az élethez. Ha a színművészet csupán kifejezni akarna, ahelyett hogy élne, akkor meghamisítaná és lerombolná a valóság mély "teatralitását". Igy hát továbbra is tagadom azt, hogy az előadás interpretáció volna. Másrészről viszont átmentem egy fejlődésen, amely messzire vezetett első kis éri et eimtől, amikor meg akartam valősitani meggyőződésemet. Számomra a szinház csak realista lehet, méghozzá olyan mértékben, ahogyan a közösség tudatában latens formában élő reális társadalmi konfliktusokat