Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Hozzászólások

nelem margóján éltek, sohasem döntöttek semmiről és most hirtelen szembetalálják magukat sorsukkal, amely azt parancsolja, hogy immár ne eltűrjék történelmi szerepűket, hanem vállalják azt. Eddig alig csináltunk mást, minthogy történelmünket az Európától kölcsönzött egyenruhákban előadtuk. Ha nem sikerül a valóságban önmagunkat alakitanunk, hogyan tehettük volna ezt művészi területen? Ami a népi színházat illeti, amely különböző vidékeinken agonizál, ez a bennszülött és a középkori spanyol kifejezési formák egyesüléséből megmaradt csökevény. (Az egyesítés a misszionáriusok részéről tudatos,a parasztok részéről spontán volt.) Ez az erőtlen megnyilatkozás, amely csak az indián karneválok titkos és intim eufóriájában, valamint a néger karneválok féktelen eufóriájában jelentkezik, bizonyos vonatkozásaiban a kritikai realizmusegyfajta sui generis típusához tartozik, amelyet még sohasem tanulmányoztak alaposan. Az uj realizmus hódítása következtében és hála azoknak a népi formáknak, amelyek falvainkban még léteznek, remélem, magunk mögött hagyjuk az élő valósággal szembeni naiv és "századvégi" magatartásunkat. En a magam részéről megpróbáltam az En la Diestra de Diós Padrosban eggyé kovácsolni az archaikus formákat - az inkább keleti karakterű bennszülött elemeket és a középkori spanyol elemeket -, valamint az epikus szinház bizonyos formáit, amelyeket Európában Piscator, Meyerhold és Brecht fejlesztett ki. Azért beszélek a népi szinház e megnyilvánulási formáival kapcsolatosan kritikai realizmusról, mert ezek főként történelmünk tragikomikus álarcos bálját mutatják be - táncban, dialógusban, pantomimban, maszkokban és jelmezben. Néhány jószándéku mai szerzőnk (és magamat is közülük valónak számitom) megpróbálta felmagasztositani függetlenségi harcunk hősiességét. Azt hiszem, jobban kellett volna támaszkodnunk azokra az elsődlegesen teátrális formákra, amelyeket a nép, az ő elbűvölően ironikus szkepticizmusával alkalmaz, annak a véres bohózatnak a leleplezésére, amelyet bábfigurákként játszottunk, akiknek zsinórjait a kolonialista és neokolonialista nagyhatalmak rángatják ma is.