Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

A realizmus újjáéledése a német színházban (Siegfried Melchinger)

vezték.)Számos irodalomtörténeti kézikönyv állítása ellenére ez nem a "realizmus forradalma" volt. Anaturalizmus ekkor már nemzetközi viszonylatban túlhaladott volt. Bár a Théâtre Libre követőinek programjához hozzátartozott a kommersz szinház által elutasított, vagy a cenzúra által betiltott Ibsen-drámák bemutatása - már minden oldalról kezdtek feltűnni egy antirealista reakció jelei. Párizsban Maeterlinck felfedezése döntő hatású volt. Az 1889/90-es évek forradalmában hasonló mozgalom csírázott ki a német szinházban. A Modernek jelszava: "élni", valamennyi kiáltványban megtalálható. A realizmus (vagy a naturalizmus) csak egyik eleme volt a programnak; a misszió magának az életnek a lehetőség szerinti legközvetlenebb szinpadra vitele volt. Ez magyarázza meg a pillanatnyi egyetértést az olyan drámairők között, akik később a legkülönbözőbb utakat választották: Hauptmann, Hofmannsthal és Wedekind. Kezdetben ezek a "modernek", ezek a forradalmárok szolidárisnak érezték magukat mindenekelőtt az uralkodó szinház elleni támadásban. De Wedekind első darabjában, A tavasz ébredésé

ben, amely 1889/90-ben irt - egy kisértet jelenik meg az utolsó jelenetben, aki a fejét a hóna alatt hordja. Hoff mannsthal a maga lirai szinházában szabadítja fel a szimbolista és impresszionista álom világot. Hauptmann első müve - amelynek első előadása 1889-ben botrányt váltott ki - a forradalom jeladása volt, de már tartalmazta annak a romantikának az igéretét, amely el kellett vezesse a költőt a Hann ele mennybemene telé

hez és Az elsüllyedt haranghoz. Ez utóbbi, ma már jogosan elfeledett darab Hauptmann legnagyobb közönségsikere volt, hírneve még a Takácsokét is meghaladta, noha ez utóbbi bizonyult végül is a legmaradandóbbnak. Hauptmann kétségkivül igazi realista volt, ám ugyanekkor éppennyire igazi romantikus is. Élete folyamán egyaránt tárgyalt realista és költői témákat, miután az ő jelszava is az "élni" volt. A német "modernizmusban" az impresszionista elem egy csapásra hatalmas lett: az idegek és érzetek művészetéről kezdtek beszélni. Közelebb hozták a természettudományos filozófiát, valamint a pszichológiát (Bergson, Mach, Freud) ahhoz a művészeti programhoz, amely uj költői világokat akart felfedezni:aszegénység, a nyomor, és a betegség külvilága igy került szomszédságba az álmok és a tudatalatti belső világával. Hauptmann nem állította szembe a romantikát és a realizmust, Wedekind arra törekedett, hogy a valóságot, mint groteszk démonvilágot mutassa be (Lulu-drámák), Hofmannsthal pedig a méltatlanul mellőzött területeket kutatta (mint az ókort az Elektrában, vagy a moralitást a Jedermannban). Itt naturalizmusról szokás beszélni. Ugy érzem azonban, hogy annál is inkább mellőzhetjük itt a naturalizmus és a realizmus közötti dis tinkciőt, mert ennek a mozgalomnak a kortársai a legkisebb mértékben sem jelölték a két fogalom közötti különbséget.