Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

A realizmus újjáéledése a német színházban (Siegfried Melchinger)

Hogy mi is voltaképp a realizmus, senki sem tudta és senki sem ragaszkodott ahhoz, hogy tudja. A probléma maga is rövidesen elavultnak látszott. A szinpadon Max Reinhardt győzedelmeskedett Otto Brahm (a Freie Bühne alapitója és Reinhardt előtt a berlini Deutsches Theater igazgatója) felett. A németeknek tehát volt egy nyughatatlan Hauptmannjuk és egy rendkívüli, bár el nem ismert Schnitzler jük, de nem volt sem Csehovjuk, sem Gorkijuk, sem Ibsenük, sem Sfiaw-juk. És nem sokkal később Wedekind és Strindberg egy uj generáció szemében az antirealizmus prófétájának tetszett. Midőn 1910 körül kirobbant a második szinházi forradalom,amelyet Németországban találóan expresszionizmusnak neveznek, általános támadás indult a naturalizmus és a realizmus, akárcsak a wilhelminizmus, a polgárság és az esztétizmus ellen. A valóságot csak akkor fogadták el ábrázolási értéknek, ha torzíthatták vagy ha groteszknek mutathatták. Az expresszionizmus szinte teljes egészében idealista volt. Ekkor és egészen a húszas évekig - abban a korszakban, amely az emlékezésnek és az emberi testvériségbe és a világ megjavulásába vetett ifjúi reményeknek időszaka volt - ver gyökeret a németekben a mélységes bizalmatlanság a realizmussal szemben.Újra látom magunkat Münchenben, 1925-ben, amint kifütyüljük Hauptmann Dorothea Anger - mann c. darabját - nem azért, mert rossz, hanem, mert naturalista volt. A expresszionizmussal, amely idejét multa és amelyet Brecht nemzedékemegvetéssel félrelökött, már ugyanúgy szemben álltunk. De az "uj tárgyilagosság", amely eltúlozta a lirai extázissal és a harcos idealizmussal szembeni averziót, magával hozta, hogy a realizmus, mint formaprobléma, mint a valóságos életnek a művészet eszközeivel való ábrázolása, nem volt többé vita tárgya. Erwin Piscator nyiltan "művészet nélküli" szinházat követelt, a fiatal Brecht pedig gyűlölködő hévvel hirdette ugyanezt a jelszót (amelyet később kategorikusan megtagadott). A valóság tényeit a lehető legkisebb módosítással vitték szinre. A drámák helyén riportok és dokumentum játékok tüntekfel.Az újszerű formája révén mind az expresszionista mintával, mind a realista drámával szemben álló epikus szinház gondolatát tehát ekkor,már Brecht előtt,fedezték fel. Eképpen újfajta darabtipusok keletkeztek, amelyek az azonnali problémák megoldását tűzték ki célul, amit sem a klasszikus, sem pedig a tisztán realista dráma nem vállalt: a riport egyaránt lehetővé tette a pillanat kitágítását életrajzzá (mint Zuckmayer A köpenicki kapi - tány c. darabjában) és az egymástól független események egyidejű montázsát (pl. Bruckner Bűnözők c. darabjában). Az expresszionista formarombolás olyan kísérleti színházhoz vezetett, amelynek történelmileg bizonyító erejű példája Piscator. Ezek az emlékek a hitleri periódus után is tovább hatottak: 1. Wedekindtői származóan a valóságnak,mint a groteszk avagy mint egy groteszk eszközökkel szerkesztett parabola anyagának az expresszionista ábrázolása; az abszurdok színházával való rokonság itt kétségbevonhatatlan. Wedekind egyébként ismerhette Jarry Ubuapó

ját és Strindberget (Kaspers muntere Friedhofs -