Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Nyílt realizmus (Bernard Dort)

csupán ugródeszka a szó számára, hanem újra színhely, sőt mi több, miliő lett. Copeau azt mondta Antoine-ről, hogy újra összekötötte "a klasszikusok általa világtól elszigetelt embert... a dolgokkal". Egy ilyen vállalkozás megint időszerű lett. A mai francia szinház távol tartja magát attól, hogy csak az ember álmait idézze fel és illuzórikus szabadságát materializálja - ehelyett megmutatja ezt az embert harcban a való világgal; és főként azokkal a tárgyakkal és dolgokkal, amelyek makacs és néma ellenállást tanúsítanak vele szemben vagy burjánzásukkal elárasztják. A dráma többé nem az ember és a láthatatlan, transzcendens végzet, hanem az ember és a mindennapi, súlyos és homályos valóság között zajlik, miközben a színjáték horizontján megjelenik a Történelem. 1860 óta (ami Franciaországot illeti,inkább az 1887-es dátumot kellene számon tartani, a Théâtre Libre alapításának és az első modern rendezőnk, Antoine feltűnésének időpontját) a realizmus tartalma és formái megváltoztak. A naturalista realizmus illúzióra épült: a cél az volt, hogy a valóságot ugyreprodukálják, ahogyan az látható vagy tudományosan felfogható (igy kísérelte meg az antik Róma rekonstruálását a Julius Caesar

ban Antoine az Odeonban és Sztanyiszlavszkij a Moszkvai Művész Színházban). Am akkor még továbbra is azt tételezték fel - éppúgy, mint a klasszikus korszakban -, hogy lehetséges a valóságot globálisan és teljesen megismerni. Persze a reprodukció tárgya már nem az örök emberi természet, hanem a társadalmi természet volt.'Csak a kifejezéseket kellett megfordítani: a klasszikus világegyetemben az ember állt a középpontban, ő hordta magában igazságát az Istennel és a világgal szemben. A naturalista világegyetemben a világ önmagában létezik: "a faj, a miliő és a pillanat" elegendő az ember meghatározására; maga az ember csak egy része a világnak. És a naturalista színházi előadás pontosan ehhez az "életszelet"-hez vezetett, azaz egy homogén miliő felidézéséhez, amely el van vágva az egész történelmi fejlődéstől és arra van it élve, hogy csak anekdotikus jelentése legyen vagy valamiféle szimbolikus értelmet bitoroljon. Ezért különbözik a mai realizmus alapvetően a naturalizmustól. Többé már nem torkollik mereven egy áltudományos bizonyosságba. Elutasít minden esszencializmust és visszakapcsol a történetiséghez. Hasonlítsunk össze csak két színházi előadást: a Zola regénye nyomán dramatizált Földe

t, 1902-ben Antoine rendezésében, az Antoine Színházban és Roger Planchon La Remis

e-ét a Théâtre de la Citében. A két előadás meglepő hasonlatosságot mutat, olyannyira, hogy - személyes tapasztalatot idézve - amikor az egyikre és a másikra vonatkozó felirat nélküli képanyagotrendeztem, nem egyszer Planchonnak tulajdonítottam azt, ami Antoine-t illetné és viszont. Pedig az előadások struktúrájukat illetően is alapvetően különböznek: a Zola-Antoine-i Föld világa zárt, magában hordozza saját jelentését (az anyagba, szinte a' rögbe való elmerülést) és ha beleilleszkedik is "egy család társadalom - és természetrajzába a második császárság alatt",