Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Nyílt realizmus (Bernard Dort)

kintvea beszédet, a teret és a gesztust. Visszautasítva azt, amit Jean Vilar "a dialógus és a bonyodalom csipkediszitményé"-nek nevezett, - végső ambíciójuk az, hogy minden irodalmi, pszichológiai es filozófiai jelentésen tul végre "a szinpadot a cselekvés színhelyévé tegyék". Ez a visszatérés a realizmushoz, vagy inkább egy uj realizmusnak ez a kutatása még világosabban kimutatható,ha felidézzük az elmúlt husz esztendő előadásait. A TNP kisérlete különösen reveláló értékű. Jean Vilaf^elindulva egy szinte absztrakt stílusból, amelyben a díszletnek úgyszólván csak dekorativ funkciója volt és amelyben a színészek játékát egyfajta szigorú leegyszerűsítés irányította, lassan elérkezett - nem ennek a stílusnak az elvetéséhez, hanem ahhoz , hogy szervesen beleépítse ebbe a figuratív elemeket, s a fekete kárpitokat és függönyöket bútorokkal és mindennapi tárgyakkal bélelje (hasonlitsuk csak össze Gischia munkáját a Cidben vagy a II. Richárdb

an André Ac quart Artúr o Uj

jával, vagy magának Gischiának Goldoni Bugrisokj

ához, vagy A zalameai bíró

hoz készült terveivel) és a szinészek játékát.is nagyobb hus-vér elevenséggel ruházta fel, s az inkább átélt, mint kifejezett ellentmondások sűrűségével (egy olyan színész, mint Georges Wilson elég szemléletesen testesiti meg ezt a stílust, szemben Jean Vilar liraiságával és aszketizmusával). A legtöbb fiatal francia színházi vezető, miután iskoláját Vilarnál végezte, ma inkább Planchon felé orientálódik (ő maga is a TNP jegyében debütált, valamennyi zászlaját a heroizmus jegyében lobogtatva, lásd első n. Edward

ját a Lyon-Charbonnières-i Casinóban, 1953-ban) és megkisérlik, mint ő, hogy a majdnem absztrakt, funkcionális és már nem kizárólag dekorativ elemeket

2

' konkrét, szinte nyers anyagokkal kombinálják, amelyek úgyszólván közvetlenül a valóságból meritettnek látszanak. Tudnivaló, hogy Brecht, vagy pontosabban a Berliner Ensemble előadásai is ezen az uton jártak; színházi embereink nem tértek vissza az illuzionista kerethez, a dobozhoz, amelyből csak a naturalizmusnak oly kedves "negyedik fal" hiányzik, de szakítottak a dekoratív vagy szimbolikus stílussal, sőt a Jacques Copeau-féle csupasz emelvénnyel is. Miközben nyitva maradt (nem a tragédia üressége és nem is a költői vígjátékok kedves senkiföldje, hanem a történelem végtelen változásai felé, miként azt a mi társadalmunk átéli)*^ - a francia színpad újra benépesült. Már nem 2) René Allio néha "játsző gépezet"'-rői beszél, amelynek egyszerre kell az előadás vázának és motorjának szerepét betöltenie. A szobrászati jellegű diszlet,amelyet a legutóbbi II, Edward

hoz készitett (a Théâtre de la Cité-ben), ennek vázlata volt, de valójában csak Tartuffe-jéhez hozott létre Ilyen "játsző gépezet"-et. 3) Jlené Allio díszleteinek "tartalma" például gyakran a történelem jelzésének funkcióját tölti be: emlékezhetünk, hogy a IV. Henrik a korabeli Anglia térképében játszódott és Marivaux Második szerelmi meglepetését Watteau vázlatai keretezték.