Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

Ha a népi színházról akarunk beszélni, bevezetésképpen lehetetlen nem hivatkozni erre a két, időben tőlünk oly távol eső példára - a görög ókorra és a középkorra.

Mindkettő olyan drámai formát hozott létre, amely a nép erkölcsi életéből ered és arra hat vissza.

Mindkét formának alapja a szilárd elképzelés az emberről, az ember eredetéről, helyzetéről és hivatásáról, valamint a túlvilághoz való viszonyáról.

Időben hozzánk sokkal közelebb, ugyanilyen objektiv felfogás volt a mozgató rugója a francia tragédiának és komédiának} akár az emberről,mint természeti lényről és szenvedélyeiről, akár az emberről, mint vallásos lényről és kötelezettségeiről, akár az emberről, mint társadalmi lényről és életfeltételeiről szóltak.

Aiszkhülosz és Szophoklész tragikumának forrása két fogalom volt: az isteneket is elérő végzeté és az emberi jellemmel járó mértéktelenségé.

Corneille és Racine tragikumának forrása közös felfogásuk a becsületről, a dicsőségről, az érdemről, a kegyelemről; felfogásuk a hősök szenvedélyeit keresztező megannyi akadályról, a vér, a rang, a család, a haza, a vallás törvényeiről, ezekről a törvényekről, amelyeket nem a hősök alkottak.

Ezek a hősök egyéniségek. De olyan egyéniségek, akik valamilyen normához vannak kötözve. Ezért ellenállásba ütköznek. És ezért drámaiak.

Molière nem keresi a maga hőseit. Készen találja őket egy lovagi eredetű és keresztény rendű társadalomban. Megfigyelőképességét szigorúan elrendezett rangok és fogalmak hierarchiáján gyakorolja. Filozófiája kipróbált morálra hivatkozik. Vigjátéki Ítéletei elfogadott konvenciókra,állandó viszonylatokra, jellegzetes erkölcsökre, egységes típusokra vonatkoznak. Közönségének Ízlése, hajlamai, életrendje, emberi kultúrája, filozófiai és társadalmi képzetei meglehetősen szilárdak; s igy az iró elérheti, hogy ábrázo- 63 -