Copeau, Jacques: A színház megújulása - Korszerű színház 29. (Budapest, 1961)

III. Kísérlet a szintézisre

És akármilyen furcsán hangzik első hallásra: a legbecsületesebb, a legdöntőbb kérdés az, amelyet Copeau 1933- ban a római Volta-kongresszuson vetett fel és most újra elismétel: "Azt hiszem, a kérdést úgy kell feltenni: marxista lesz-e a színház avagy keresztény. Mert a lényeg az, hogy eleven legyen, azaz más szóval, népi.” A katolikus Copeautól rendkívül becsületes és kemény tett volt az alternativa másik ágának felvetése. Mert mig honfitársai és a nyugati színház számos jelentős exponense akkor is, ma is, különféle izmusokban,az abszurdban, a "lirai" színházban, a "művészi" színház különféle ágazataiban és értelmezéseiben keresik a színház jövőjét, Copeau ezt a jövőt egy feltételtől tette függővé: az egész néphez szóljon a színház, az egész nép számára mutassa meg, "miért higyjen, miben reménykedjék és hogyan bontakoztassa ki önmagát." És erre szerinte nem alkalmas semmiféle szűk művészeti formula, csak egy olyan világnézet, amely egyetemes és az ember egyéni és társadalmi létének minden kérdésére választ nyújt. Világos és mélységesen igaz meglátás, és nem kárhoztathatjuk a vallásos Copeau-t, amiért még bizik abban,hogy ez a világnézet esetleg a kereszténység is lehet. De épp elégszer megpróbálkozott misztériumok, vallásos játékok rendezésével és ebben az Írásban is rámutat, hogy mennyire értelmetlen e müveket hitetlen színészekkel, hitetlenné vált közönség előtt játszani. Még nem mer nyíltan lemondani a vallás népet átfogó erejéről, de már felveti az alternativa másik agaként a marxizmust, mint amely a népnek valóban minden problémájára megoldást tud hozni. És mig a kereszténység, a misztika jövőjét egyetlen érvvel 3em tudja alátámasztani - hacsak nem elmaradt, minden kultúrától és civilizációtól elrekesztett földművelők és pásztorok ősi formákat konzerváló, muzeális jellegű játékaiban, mint amilyen az általa említett auxerre-i passiójáték is -, addig a marxizmusnak, mint a társadalmi és kulturális haladás mozgatóerejének bizonyságára fényes példák szólnak, amelyeket Sztanyiszlavszkijról beszélve, Tajrovot Idézve leplezetlenül feltár. Hallatlanul becsületes és önzetlen magatartás egy polgári, katolikus művész részéről, hiszen egyenesen kínálja az Olvasó számára az elkerülhetetlen végkövetkeztetést.

Sok más alapvető és részletkérdésben is érezhető Copeau-nak ez a megváltozott alapállása. Látszik.hogy a művészet laboratóriumi gyakorlatába belefásult művész igyekszik kívülről, felülről, az egész társadalom szempontjából vizsgálni a színház jelenét és múltját. Sokkal többről van itt már szó,mint stiluskórdésekről, "csupasz dobogóról", tiszta müvésziségről. Helytállóan és ma is érvényesen vezeti le a polgári dráma válságát a zavaros és a polgári gondolkodás számára áttekinthetetlenné vált társadalmi viszonyokból, a polgári társadalmon belül immár hiába keresett nagyság és hősiesség hiányából, és ahelyett, hogy müvéssileg tökéletes- 57 -