Wolf, Friedrich: Az időszerű színházról - Korszerű színház 25. (Budapest, 1961)
Vitacikkek
előtt megtagadja és elveszi hitelét. Mindezt már huszonöt évvel ezelőtt az utolsó cseppig kimerítettük. De akkor a lényeg az önmagában is erőteljes, primér, világos tartalom volt és ez határozta meg a formát. Az, amit ma a "neo-expresszionista", alias "szürrealista-áttetsző" darabok jócskán naiv nézői és egynémely kritikusa az irodalmi divat "dernier cri"-jeként csodálnak, alapjában véve színpadi blöff, amelynek mélyén a lényegnek, a világos gondolati tartalomnak és fogalomalkotásnak hiánya rejlik. Ha az ember Jean-Paul Sartre darabjait olvassa, azt tapasztalja, hogy a valóságos környezet történéseihez csak lazán kötődő "egyéni döntéseiből" minden irányba vezet ut és bármilyen befejezés elképzelhető. "A világegyetemet én alkotom, azáltal, hogy nyitva tartom magamj hogy kinek és mely kor számára, az mindegy." A szabadság problémája - amely a drámaírónak is egyik legfontosabb témája - Sartrenál mindig "nyitva marad". A szabadságvágyat itt nem az elnyomottakkal való együttérzés lobbantja lángra és nem is az erkölcsi jellegű, izzó igazságérzet. A kérdésfeltevés csupán az individualista "mitől szabad?" körül forog, soha nem arról van szó, hogy "mire szabad?" így a Legyekben a hazatérő Oresztész ezt mondja: "Szabad vagyok, hála istennek; 6, és milyen szabad! És micsoda isteni semmiben lebeg a lelkem." Szabadság a légüres térben, a vákuumban. Gonosz, gyanús szabadság ez: "Nous sommes condamnés d'être libres." /"Arra Ítéltettünk, hogy szabadok legyünk."/ És a nevelő mindjárt az elején Így szól Oresztészhez: "Létezik-e sötétebb valami a napnál?" Nem túlságosan nehéz tovább fűzni ezt a retorikát: "Létezik-e hidegebb valami a tűznél? Létezik-e holtabb valami az életnél?" Ez a fajta antitézis merőben szubjektív bűvészmutatványa a gondolkodásnak, olyasmi, mint amibe a szofizmus torkollik: lényegében minden objektiv valóságismeret tagadását jelenti. Amikor Hegel azt mondja: "Minden állitás ta- 67 -