Pagogyin, Nyikolaj: Író és színház - Korszerű színház 21. (Budapest, 1960)
jön, hogy ezek az emberek gyönyörű zengésű hangjukon a legegyszerűbb, a legprózaibb dolgokról beszélgetnek. A színpadra nyíló ajtón át ismét azokat az elviselhetetlen kiáltásokat, zokogást hallja, amelyek oly hátborzongatóan hatnak az uj emberre, aki olyankor téved be a színházba, amikor nincsenek ott a nézők. De szerzőnk útja a végéhez ért. Bgy kis szobába kerül, amelynek ajtaján a "Dramaturgia" felirat díszeleg. A fiatal szerző minden erejét megfeszítve igyekszik önmagára hasonlítani, azaz megszabadulni minden szorongástól, szégyen- és félelemérzettől, az ügyetlenségtől, az oly utálatos kisebbségi érzettől. Szeretne! - jaj, de hogyan tegye, amikor itt ez a dramaturgnak nevezett ember dönt életéről és haláláról. Pedig az egész dolog nagyon egyszerű. Hisz amióta világ a világ,a színház állandóan keresi az uj tehetségeket, Uj kézirat - uj remény. A drámaírói tehetség ritka dolog. A dramaturgnak pedig az a feladata, hogy ne hagyjon elveszni egyetlen müvet sem, amelyben a drámairól tehetség legkisebb szikráját is felfedezheti. A szinház számára egyébként teljesen megszokott dolog, ami annyira felkavarja a fiatal szerző egész valóját? a drámairó első látogatása a színházban. A fiatal szerző még nem is élt a drámairodalom világában, sőt a tojásból még ki sem bujt, már attól remeg, hogy meghal mint drámairó. A dramaturg unott előzékenységgel végighallgatja a fiatal szerző szokásos, semmitmondó szavait arról, hogy mire törekedett, hogyan akarta uj módon "megvilágítani", "megmutatni", "feltárni" a mi nagy valóságunkat. Lényegében ezek a szavak semmit sem jelentenek, mert a szerző nevében a színdarabnak kell beszélnie - neki pedig hallgatnia kell. A látogatás véget ért. Miután a szerző elhagyta a szinház épületét, és úgy érzi, mintha a válláról mázsás kövek estek volna le, s már vidám szemmel néz szét a világban, váratlanul a várakozás- 26
