Pagogyin, Nyikolaj: Író és színház - Korszerű színház 21. (Budapest, 1960)

szólít fel bennünket, hogy tanuljunk a klasszikusoktól, valószinüleg a Lear király jár az eszében, a szélvészt, a vihart, a pusztában egyedül kóborló Leart képzeli el... átérzi a jelenetet és azt mondja: "tanuljatok a klassziku­soktól." És látom, hogy ez az ember, aki nekem azt mondja, hogy tanuljak Shakespeare-től, összekeveri a tanulást az utánzással. Tetszik neki a Lear király művészien és mes­terien kidolgozott bonyodalma, és azt gondolja, hogy mások ezt nem értik. Azt szeretné, ha minden színdarabban ugyan­ilyen bonyodalom lenne. Ez a kritikus nem tudja felfogni, hogy azok az emberek, akiket én a mi reális valóságunkban látok, tanulmányozok, akikről irok, semmiféle okot nem szolgáltatnak rá, hogy utánozzam Shakespeare Lear királyá­­nak bonyodalmát. Azok pedig,akik nem tanulnak, csak vakon, gépesen utánoznak, csak saját müveiket teszik tönkre. A drámairodalomban nagyon fontos a stilus,mert hipno­­tikusan befolyásolja és formálja a tartalmat. Ennek megfe­lelően a forma kérdése elvont, különleges kérdésből napja­ink mélyen ideológiai jellegű kérdésévé válik. Elmarasztalnak bennünket meseszövésünk leegyszerüsi­­tettsége cimén. Azt hajtogatjuk, hogy csináljunk bonyolult mesét. Mellesleg a Jegor Bulicsovban sincsen olyan bonyo­lult és kicirkalmazott meseszövés, olyan különleges fordu­latosság, amilyenre ezek a "szakemberek" szeretnének rábe­szélni bennünket. Gorkijnál nem találjuk meg azt a "bonyodalmat" sem, amelyet olyan gyakran emlegetnek nekünk és amelyre példa­képpen Scribe-et hozzák fel. Itt ellentmondás keletkezik, amely felett nem ártana elgondolkoznia egynéhány kritikus­nak. A mi közönségünk Gorkij színdarabját feszült érdeklő­déssel kiséri; számunkra, drámairók számára a Jegor Bulicsov. ez a zseniális szindarab a maga végletekig egy­szerű meséjével fáklyaként világítja meg az utat. Lám, ezért mondom, hogy miközben a klasszikusoktól tanulunk, szüntelenül tanulnunk kell az élettől is. Meg­- 15 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom