Dullin, Charles: A színészet titkairól - Korszerű színház 20. (Budapest, 1960)

I. Jegyzetek és emlékezések

Mikor Arlequin levetette maszkját, Ízetlen farsangi jelmezzé vált.

Miért váltak meg a színészek az álarctól és miért hagytak fel lassanként azzal a szokással, hogy arcukra maszkot fessenek? Nem hiszem, hogy ez művészi szükségszerűségből fakadt volna. Az arc ritkán üti meg a színpad mértékét. A filmen a lencse felnöveli és ékesszólóvá teszi; a színházban, hogy kifejező lehessen, gyakran el kell túloznia szándékait és ha valami ebben az előadásban néha bántotta a szemem, akkor az épp bizonyos arcjátékok nehézkessége volt; nyilvánvalóan azt a célt szolgálták, hogy a színész teljesebben fejthesse ki virtuozitását.

Hadd fűzzem hozzá, hogy az említett területen a japán színészek fölénye vitathatatlan. Egy nyugati ember elég nehezen tudja elvonatkoztatni élményét az ázsiai arcnak rá gyakorolt titokzatos hatásától; és azt sem könnyű kimutatni, mi a szerepe ebben az élményben a különös nyelvnek, amelynek hangzásai hol felborzolják idegeinket, hol hirtelen édessé és behízelgővé válnak; mégis nyilvánvaló, hogy egy ilyen felépítésű színjátékból rendkívüli erő sugárzik.

A zenekart alkotó hangszerek megválasztása, a zene, a zajok és az emberi hang elsődlegesen drámai alkalmazása - mindez együtt olyan hatást kelt, amelyből a szinházmüvészet alapelvei bontakoznak ki.

A régi színházak lelke

"Az Atelier-nek, amelyet nagyon szerettem."

A régi színházaknak megvannak a maguk hátrányai. Nagyon kell szeretni őket ahhoz, hogy megbocsássuk kényelmetlenségeiket, amelyek zavarják a munkát és csökkentik a kifejezés lehetőségeit. Ez nyilvánvalóan érzelmi kérdés. Nem akarok itt dicsőítő beszédet zengeni az időtől megkopott vén falakról, a pajzán ábrákkal telefirkált kényelmetlen öltö- 40 -