Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

KARL GÜNTHER SIMON: A PANTOMIM - A további fejlődés és a lehetőségek

kus varázsa, jóllehet nem rendelkezhet a tiszta formának azzal a szépségével, amelyet a pantomim elérhet - mégis, ahol a feladat szellemi tartalmak, eszmék és vélemények kifejezése, ott a beszélő színház az erösebb. A test,akár a puszta (absztrakt) formánál marad, akár a természet "lefestő" utánzásánál - sosem érheti el azt, amire a szó képes, hogy fogalmakat és eszméket ábrázoljon és közve;itsen. így hát, lehet, hogy Barrault elvesztette a szép Baptiste melankolikus báját - ennek fejében viszont a francia színház legérdekesebb, legélőbb, ha ugyan nem a legjelentősebb rendezője lett. Rendezett Claudelt, Gideet és Cocteau-t, Kafkát és Camus-t, de Sardou-t és Offenbachot is. Mint szinész, játszotta Hamletet és Molière Scapinjét. Mint publicista, a modern színházért harcolt. Mindebben sosem tagadta meg nevelésének alapját: első rendezései pantomimek voltak, mint pantomim-miivész alapozta meg világhírét és későbbi munkája is megőrzi a kapcsolatot a test művészetével. Csupán a testi kifejezés szűk határait hagyta el, hogy nagyobb lehetőségeket nyerjen. Minden tisztelet a pantomimnak - nem kétséges azonban, hogy a Selyemcipő mélyebben érteti meg a dolgokat, mint Deburau legmegindítóbb jelenetei. Másrészről azonban éppen Barrault munkája mutatja meg, mennyit merithet a beszélő színház a pantomimból, mekkora gazdagodást jelent sok szempontból, ha a mozdulat a szó segítségére siet. Barrault színháza az ilyen lehetőségek egész skáláját mutatja be, mindenekelőtt azonban három dolog szűrhető le belőle: a pantomim segédeszközévé válik a rendezőnek, a színésznek és a drámairónak. Barrault speciális példáján érthetővé válnak ezek az általános lehetőségek. Barrault a szinész, mindig az "acteur total"-ban látta eszményképét. Az "acteur total" az Ő számára (csakúgy, mint Copeau, Tairov vagy Craig számára) a kifejezés instrumentuma, akit hatalmas intellektus irányit és aki-