Sz. Szántó Judit szerk.: A pantomim (Korszerű színház 77-78., Budapest, 1965)

JEAN SOUBEYRAN: BESZÉD SZAVAK NÉLKÜL - Képzelt testtechnika - A járás

Ebben az esetben olyan változatról van szó, amely a létragyakorlat és a huzásgyakorlatok között áll. 1. Miközben a test a bal lábra támaszkodik, a pantomimus két kezével egyidejűleg megragadja a fiktiv rudat; eközben a jobb láb átkulcsolja a rudat,és a lábfej térdmagasságban van. 2. Toc után a középponthoz húzódik a két kar és kéz, a jobb láb a földre ereszkedik, a súlyt viselő bal láb térdben meghajlik és a sarok felemelkedik. 3. Holt idő; a jobb láb, mint az első alkalommal, átkulcsolja a rudat, majd a két kéz egymást követve, megragadja a rudat a következő felhúzódáshoz. Elvileg ez a cselekvés azonos a létra megmászásával (téreltolódás függőleges irányban), a különbség csak az, hogy a "felemelkedés" már nem a láb munkájának, hanem a kar munkájának a következménye. A húzásnak az "Ellensulyok" fejezetben már megismert gyakorlatát látjuk itt viszont. A további különbség abban rejlik, hogy a súlyt viselő láb mindig azonos. Csak kiszolgáló funkciója van (a test kapcsolata a valóságos földdel), mi

g az ábrázoló funkciót a másik láb tartja fenn magának azzal, hogy nyomást gyakorol a fiktiv rúdra. Technikánk: mindkét gyakorlat, a létra- és a függőleges rudgyakorlat folyamán is nagy figyelmet kell szentelnünk a támasztó láb munkájának, a térdizület és a boka tökéletes egybehangolásának. Pontosan meg kell értenünk a támasztó láb funkcióját: kiszolgáló funkció ez, abban az értelemben, hogy fenntartja a pantomimus testet a szinpad talaján és lehetőséget nyújt számára, hogy a fiktiv teret megalkossa. A pantomimus célja, hogy azt a képzetet keltse, mintha a mozgó térhez viszonyítva, felemelkednék, vagyis hogy egyidejűleg felemelje magával a nézőt is. Feltétlenül szükséges, hogy pantomimus és néző vizuális viszonya semmi körülmények között ne változzék,