Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)
A rendező és a drámai mű
regényírók kínálnak, végül ugy határoz majd, hogy korunk élő tanúihoz; a regényíró alkotta alakokhoz hajlítja majd tehetségét és emberi lelkét. Én legalábbis ugy vélem, hogy Így kell lennie,ha kissé elgondolkodik, ha mestersége valamennyire is problémát okoz neki, és ha elismeri, hogy színészi művészete, kemény élete, a tanoncévek, a hivatásával járó mindennapi bizonytalanság nem torkolhatnak végül is holmi ártalmatlan mulattatásba, Jó emésztést szolgáló játékba; ha azt kívánja,hogy a színház mássá váljék, mint ami jelenleg; az indiszkréciót szolgáló divatos találkozóhely esti kilenc és tizenegy óra közt, urak és ripacsok díszszemléje. Visszatérve a korunk tanúinak nevezhető, korunkról valló müvekre, szerintem logikus tehát, hogy az alkotók és a színházművészet szétváltak egymástól, és hogy a mai kor nagy alkotásai a zeneszerzés, a regény, a film,a festészet, egyszóval semmiképpen nem a színház területén találhatók. Egy váratlan, de elkerülhetetlen megoldás Mit tegyünk hát? Maradjunk tétlenek? vagy közömbösek? Próbáljunk meg hinni valamiféle eljövendő, rendkívüli főpróbában? Látogassuk a zenekari ülések sorait ajkunkon a kritikus fáradt mosolyával? Tartsunk ki régi mestereink, Jean Racine, Corneille és Molière darabjai mellett? Arra van hát Ítélve a mai színházi ember, hogy csak a múlt remekműveinek őrzője legyen és más semmi? Mit tegyünk?Szakitsunk a színházzal, mint idejétmúlt müvészettel?Mindezekre a kérdésekre, amelyeket ezeken a lapokon kimondtam vagy sejttettem, azt hiszem, csak egy válasz van, és ez a válasz jelenti az egyedüli megoldást. Ez a válasz azonban nem a művészet körébe tartozik. Tehát; a feladat az, hogy uj társadalmat csináljunk; azután talán csinálunk majd jó színházat is. /1946/- 68 -
