Vilar, Jean: Újítás és hagyomány - Korszerű színház 17. (Budapest, 1960)

Rosszkedv és néhány javaslat

Pontos tényező a színpad viszonya is a közönséghez, azaz az emelvény elrendezésének /és méreteinek/ viszonya a széksorokhoz. Shakespeare, bárhol játsszák is, úgy látszik, még megőrzi indulatainak erejét. Se Racine-t nem lehet bárhol játszani anélkül, hogy visszhangját meg ne hamisítanék. Játsszunk el egy középkori misztériumot valamelyik olasz rendszerű színházunkban; dolgozzuk ki gondosan az előadást, vessünk be minden színpadi boszorkányságot - a mondanivaló akkor is gyermetegnek és báj tál annak fog hatni; de ha Franciaország valamelyik román vagy gótikus temploma előtt mutatjuk be /akár újjáépítette Viollet-le-Duc, akár nem/, meglepődve tapasztaljuk majd erejét, tartását, keménységét. Talán meg is rikat bennünket.

Nem lehet kockázat vagy némi csalás nélkül eltávolodni valamely drámai mü eredeti színpadi terétől:a dobogótól, ha Shakespeare-ről, Marlowe-ról, Ford-ról stb. van szó, a templom előtti tértől misztériumjátékainknál, a polgáriasait emelvénytől Molière számos bohózatánál és vigjátékánál, az olasz rendszerű, nyilvános proszcéniumokkal rendelkező színpadtól egész klasszikus tragédiánk esetében, a zárt színpadtól Sartre, Becque, Anouilh drámáinál, a falhoz vagy hidszerü loggiához támaszkodó színpadtól Lope de Vegánál, Calderonnál, az amfiteátrumtól, az orkhesztrától és a szkénétől a görögök esetében stb... Miközben várjuk, milyen lesz a jövő színháza, minden lehetőt el kell követnünk,hogy az elmúlt korok remekművei az eredeti képére alkotott színpadot és színpadi teret kapjanak.

Ha ezt a követelményt tiszteletben tartjuk és a régi korok színpadi technikáit bizonyos fokig újrarendeztük, akkor talán tisztábban láthatjuk majd azokat a módokat is, amelyek segítségével,ha tévedések és tapogatózások árán is, megteremthetjük a költő számára a modern eszközt, a jövő eszközét.

X- 104 -