Vailland, Roger: Színházi tapasztalatok - Korszerű színház 14-15. (Budapest, 1960)

VI. A ripacskodásról

Franciaországban Jelenleg a "negyedik falat"a leggyakrabban az iró emeli a közönség és önmaga közé. A színjáték életereje a színpad és a nézőtér baráti konfliktusában van, és ahhoz, hogy ez a konfliktus létrejöjjön, a drámai cselekménynek e gy szerre közel és távol kell lennie azoktól a cselekményektől, amelyek a nézőt az életben szenvedélyesen érdeklik.

Hogy a cselekmény az ilyen cselekményekhez közel álljon - ez magától értetődik. Hiszen miért is nézné meg az ember a színházban az olyan cselekmény utánzását, amelyre az életben oda se figyelne,amely az életben csak unalmat váltana ki belőle, vagy, ha kényszerűségből mégis belekeveredne, csak undort, szabadulási vagy szökési vágyat érezne?

De távolinak is kell lennie - ugyanabból az okból, amiért a politikai Jelszó, egy olyan figura ajkáról, aki az életben nyugodtan elmondhatná,ha színpadi szituációban hangzik el, mégis - ahogy fentebb rámutattam - "negyedik falat" emel a színpad és a nézőtér közé.

k

A klasszikus színház az egyidejű közeliségnek és távolságnak ezt a problémáját úgy oldotta meg, hogy történelmi, és minden néző által Jólismert akciókat időszerű tartalommal töltött meg. Tökéletes példa erre a Berenice, amely Titus és Berenice álarca mögött ZIV. Lajos szakítását mesélte el Lavallière kisasszonnyal. És példa rá Corneille egész életműve, amely, különféle álarcok mögött, aktuális politikai színház. Ez az igazi oka a "tragikai álarc" alkalmazásának, nem pedig annak szükségessége,hogy az emberre súlyosodé végzetet "a természetesnél nagyobb" figurákkal fejezzék ki.

A történelem és a mitológia felhasználása a drámai cselekménynek a nézőhöz viszonyított közelitéeére-távolitására feltételezi, hogy az iró és a korabeli nézők többsége közös kultúrával rendelkezik.- 86 -