Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

színpadon, s a játékmodorbeli különbség mégis csaknem egy évszázadnyi. Még most is látok olyasmit, milyen hamis pátosszal vallanak szerelmet, hogyan esküsznek hűséget mellüket verve, pedig mennyi viz folyt már le azóta, hogy Sztanyiszlavszkij elkeseredett harcot indított a rossz teatralitás ellen.

Láttam már ilyesmit, még 1915-ben és 1916-ban, láttam, amikor kisfiúként ott találtam még a vidéki színpadokon a "forró szerelmeseket" és a "hősszerelmeseket", akik oly eszeveszetten verték mellükön a keményített ingmellet, hogy csak úgy porzott a keményítő és a púder! Láttam "rezonőr-hősöket", akiknek többsége "torokkal dolgozott", s megfeledkezett arról, hogy mire való a művész szive; láttam azt is, hogyan "fokozták a temperamentumot" mesterségesen a monológok előtt, azzal, hogy a kuliszák mögül a tűzoltók öleléséből törtek elő, akik "életre-halálra" belekapaszkodtak a színészbe - saját kérésére. Még azt is láttam, amint az egyik szenvedélyes szerelmes hátat fordított a nézőtérnek, hogy - nem fogják elhinni! - a körmére szórt kokainból egyet szippanthasson. S akkor, oh, akkor önök, akik nem is állmodnak ilyen "doppingolásról" valósággal elámulnak, amikor megpillantják a lassan visszaforduló színészt, kitágult pupilláját, amint remegő hangon belókezd valamilyen szenvedélyes monológba!

Már nem látok "kokainozó" szinészt, de milyen sok különféle "doppingolást" látok még most is a színpadon, s mind nyilván arra szolgál, hogy a színész ne maradjon szégyenben elnyűtt, hamis pátosza miatt.

Igen, néha a magunk szemével láthatjuk a színpadon, hogyan repülnek tova évszázadok csak a színészek játékmodorán belül.

Mintha az ember Mozzsuhint és Liszenkot látná, s mellettük ott játszanék a színpadon /ami már annál ritkább "éset/ a benső igazság minden titkát feltáró Leonyidov és Moszkvin.- 39 -