Ohlopkov, Nyikolaj: A képzeletszerűségről - Korszerű színház 8-9. (Budapest, 1960)

jáshéjból, el vagyunk ragadtatva vonzóerejétől, pedig az előadások résztvevőinek többsége még éretlen. Kiderül, hogy elegendő a legegyszerűbb tulajdonságokkal rendelkezni, s máris ráveszik az embert,hogy nevessen,akár egy gyerek és sirjón a darab "leleményein”, akár egy felnőtt. Mi a titka ennek? Ezek a tehetséges fiatalok minden esetben lehetővé teszik a nézőknek, hogy belekapcsolódjanak a cselekménybe és tárt ajtót hagynak a képzelőerő számára. Igazan, mesterkéletlenül játszanak /többségükben/, de nem naturalistán, s nem úgy, hogy egyszerűen lemásolják az életet. S éppen ez mozgatja meg a nézők képzelőerejét.

Minél természetesebb és igazabb a szinész, annál inkább megmozgatja játékával a néző alkotó képzelőerejét, hacsak nem "sózza el" és nem "gyötri túl" a játékot.

Ha a szinész a "régi színház" sablonos képzeietszerüségével dolgozik, akkor a néző egyáltalán nem fog hinni a színésznek, aki épp ezért képtelen lesz bevonni a nézőt a képzelet játékába.

Minél inkább megragadja a nézőt a szinész igaz, természetes játékával, annál hamarabb "horogra kerül" a néző képzelőereje, s annál hamarabb kezd együttműködni a színésszel.

A színésznek azonban ilyenkor is mindig nyitva kell hagynia vagy félig nyitva kell hagynia egy ablakot a néző képzeletének szárnyalásához. Ha a szinész úgy "átél"mindent, hogy ahhoz már semmit sem lehet hozzátenni, az naturalista átélés lesz és akkor a néző képzelete nem óhajt résztvenni ebben az "ultra-életszerű" cselekményben, nem óhajt azért, mert semmiféle esztétikai élvezete nem származik abból, ha látja, hogyan fojtja meg Othello Desdemonát és hogyan vágja el utána saját torkát.

Hogy a néző képzelete ne ütközzék madárként a szinész tulhü játékának üveg ablakába, ahhoz arra van szükség, hogy ez a játék teljesen művészi legyen, ne pedig közvetlen igazság, s ha már az igazság művészi, akkor- 99 -