Sztanyiszlavszkij: Cselekvő elemzés - Korszerű színház 6-7. (Budapest, 1960)

IV. Az adott körülmények elmélyítése

- Miféle láncszemről van itt szó és honnan kerül ez bele? - kérdezték a hallgatók.

Torcov szemléltető példával válaszolt:- Egyszer télen, egy fagyos éjszakán mentem hazafelé, lakásomba azonban nem tudtam bejutni,mert a kulcsot elveszítettem. Először nyugodtam kopogtam és kiabáltam, de mert a zajra senki nem válaszolt, dühbe gurultam és vadul, izgatottan vertem az ajtót. Az ajtón álltam bosszút az izgalmakért és a félelemért. Mintha ő lenne az oka mindennek: elzárja előlem a meleg lakást. Végül pánikba estem, elkeseredésemben,tehetetlenségemben szinte szüköltem, végül akkorát ordítottam, hogy magam is megijedtem tőle.

Képzeljék el egy pillanatra, hogy én játszom Rodrigot vagy Jágot és "az emberi test életének" egyik ismétlése alkalmával hirtelen fellobbannak bennem az átélt élmények, annak eredményeként, hogy a "riasztás" jelenete hasonlít ahhoz a jelenethez, amelyet a való életből megőrzött érzelmi emlékezetem. Biztosítom magukat, hogy az egész nézőtér szive, de a magamé is gyorsabban kezd verni és az előbbi unalmas vonal, a "riasztás" egész jelenete, azonnal élni kezd.

Természetesen az "ihlet" ilyen pillanataiért nagyon megdicsérnek és én arra törekszem, hogy a jövőben is fel tudjak ilyen pillanatokat kelteni. De hogyan lehetséges ez?

A magukfajtajú tapasztalatlan színészek közvetlenül az érzésekhez nyúlnának és nyilván erőszakkal akarnák őket újra és újra kifacsarni. Maguk azonban már tudják, mire vezet az erőszak.

A tapasztalt művészek azonban - mint például én - másként cselekszenek. Az érzést békén hagyják, teljes figyelmüket az "emberi test életé"-re fordítják. Nem magát az érzést akarják megérteni, hanem azt a véletlen feladatot, amely váratlanul bekapcsolódott a szerep vonalába. Nevezzük ezt mondjuk igy: "darabokra tömi az ajtót", a másik feladatot pedig: "segítség". Értik, hogy ezek a kifejezések- 73 -