Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)
egyúttal hangsúlyozta a szomszédos környezetet is. Az 5 lényegbeli elgondolása az volt, hogy a szomszédokat a cselekmény előterébe állitsa. Két magas, összehajló szárny alakította annak a háznak a homlokzatát, ahol Eddie lakott, ezt a tégla-épületet, és amikor a szárnyak szétnyíltak, feltárult előttünk az alagsori lakószoba. Fent és oldalt a háttér felé lépcsők vezettek, vészkijárók, átjárók úgy, mintha a színpad az egész környék vertikálisan felépített képét mutatná. A londoni színház kedvezőbb gazdasági helyzete lehetővé tette, hogy sokkal több szomszédot állítsanak a színpadra, mint az a 3-4 statiszta, aki Hew Yorkban szerepelt és ezzel elérte, hogy a színpadon tompítottan de mégis állandóan járjanak fel- és alá a lépcsőkön, lejárókon. Azt a lélektani folyamatot, ahogyan Eddle-ben megérlelődik az elhatározás Rodolphe megölésére, a valóság tükrében láthattuk magunk előtt leperegni, mert Eddie árulásának súlyát és jelentőségét azoknak a szomszédoknak a tekintetében mérhettük le, akiknek alakját Eddie lelkiiemerete idézi maga elé, az a lelkiismeret, amely tulajdonképpen barátainak, munkatársainak, szomszédainak lelkiiemerete és nemcsak az ő képzeletének káprázata. Így ezután jellemének "furcsasága" elhomályosul, hiszen az összefüggések világosságában látjuk úgy, ahogyan környezete kialakította - az a környezet, amelyből ő mégis kiválik. Amíg előbb csak a rettegésnek és a közelgő katasztrófának előérzete intett felénk, most szánalmat érzünk és valamiféle meglepetést is - márpedig ennek az elérése volt az én legfőbb célom. Elértem, hogy ennek az embernek a sorsa a gyász érzését váltotta ki a közönségből. Egyetlen produkció sem segített jobban előre a forma és a tartalom problémájának megoldásában, mint ez az előadás. Azt azonban itt ie le kell szegeznem, hogy mint minden egyéb, amit itt elmondtam, ez is teljesen személyes jellegű megállapítás és bár nem változtatom meg a véleményemet, azt is jól tudom, hogy más ösvényeken haladva, más irányban is eljuthatunk dramaturgiai tapasztalatok értékes eredményeihez. Az én számomra a színház elsősorban a szenvedély kifejezésének az eszköze. Bármilyen fontosak a stilus és a forma kérdései, azok mégiscsak eszközök, szerszámok, amelyekkel felfeezithetjük a tapasztalat kitaposott, megszabott felületeit, amelyek mögött az élő gondolatok és érzések rajzanak. Márpedig ezeknek a kifejezése a művészet legfőbb- 65 -