Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)

ered mind a darabirónál, mind a közönségnél, hogy megállapodjunk, hogy az erőknek és az értékeknek abban a pantheonjáb an, amely az élet valószert! arculata mögött rejtőzik. Ilyen megvilágításban a realizmus, mint stilus olyannak tűnhet, mintha védekezés lenne a dolgok igazságának kifejezése ellen. Milyen különös következtetés ez, ha tisztában vagyunk vele, hogy ugyanez a stilus hetven évvel ezelőtt éppen azoknak volt elsőrendű kifejezési eszköze, akik a valóságra akartak rávilágítani a színházban, akik megszabadították darabjaikat az üres beszédformáktól, a valószínűtlen színhelytől, a bizarr jellemektől azzal a céllal, hogy "életet" vigyenek a színpadra! És akkor azt kérdeztem magamtól, mi hát az igazság? Vajon az történt-e velünk, hogy megijedtünk az élet rideg tekintetétől a színpadon és az olyan esztétikának az ürügyével, amely már megesömörlött a realizmustól, már csupán a realizmustól való menekülésünket akartuk kifejezésre juttatni? Vagy talán a realizmus, amelyet elitéltünk, csupán hamis utánzata volt az igazinak, annak, amelynek legha - talmasabb hatóereje abban állt, hogy úgy bánt az «»berekkel, mintha társas állatok lennének? Minden formát át lehet gyúrni, ki lehet forgatni, minden formába belemagyarázható - mint a kollégiumok hálótermeinek Tudor-etilueu homlokzatába- egy letűnt kornak elmúlt méltósága, igénye, szükséglete, amivel betölthetjük a Jelenlegi ürességet. Ki válaszolhatna arra, vajon a realizmus állt-e útjában a dolgok valóságos kifejezésének vagy a realizmus - hamis utánzata?

Az utolsó öt évben - és azon túl iz, - azok a darabok, amelyeket "költői"-nek nevezünk és amelyek közül sokat megcsodáltak egyse kritikusok, meglepően tele voltak olyasmivel, amit az egyetemeken régebben "finom iráe"-nak neveztek. Bár ezekben kevesebbet hallottunk a bonyodalom gépezetének recsegéséből , annál több Jutott a fülünkbe az ön-sajnálkozáa cincogásából, a költői pozőr mormogásából, a kitalált áa befejezetlen "uj" romantikájából. Bőven eleget láttam a szereplők, a bonyodalom, az idő-csueztatáe a világitáe módszereinek "kikölcsönzéséből"^ "Az ügynök halála" alkalmával, hogy megértaem, hogyan lehet egy edényt kiüríteni és mégis úgy tálalni a közönség elé, mintha uj borral lenne tele. Vajon ezért mondják manapság feleslegesnek a realizmust, mert meg kellene világítani azt a határozott fel- 59 -