Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)

világíthatnám meg a legjobban, ha azt mondanám, hogy az "Ügynök" széttárt karokkal mozog, a gondolat-társitáa azubjaktiv módján ée eszközével magába söpör egész sereg megfigyelést, érzelmet, ötletet, homályosságot, úgy ahogyan az emberi elme működik mindennapos megszokottságában. Azt persze nem lehet tagadni, hogy a gondolatok ösvényét a szerző jelölte ki,- de ha egyszer kijelölte, az az ösvény jobbra-balra ceaponghatott egy olyan világban, amelyet a közönség könnyen felismerhetett, A szinház szempontjából ez a darab azt a célt tűzte maga elé, hogy a közönség feledje el,hogy színházban ül - bár úgy hiszem szétrombolta a realizmusnak régi szokványos formáit. Az expresszionista elemeket tudatosan, mint expresszionista elemeket használta fel a darab, de miután Willy Loman jellemzése kitartóan és szigorúan szubjektív maradt, a közönség - ha rajtam múlott volna - sohasem ébredt volna tudatára, hogy egy olyan dramaturgiai technika alkalmazásának volt tanúja, amellyel eladdig csak ridegséget, tárgyilagosságot és erősen stilizált darabokat hoztak létre. Az expreszszlonista elemeket szándékosan alkalmaztam, de csupán azért, hogy kifejezhessem a szubjektív Igazságot és ez a darab, amelyet ilyen nyilvánvalóan "megírtam", olyan lett, mintha senki sem irta volna, hanem egyszerűen "megtörtént". Mindig vonzott, bár egyúttal taszított is, az elBŐ világháború utáni német expreezszionizmus csillogása és az "Ügynök" egyik célja az volt, hogy az expresszionizmus csodálatos, gyorsirásszerű rögzítő készségét inkább az emberi, a "tapintó" jellemzésre használjam fel, mint az olyan kinyilatkoztatásokra, amelyekre a németek használták.

Ezek és más technikai illetve színpadi meggondolások készítették elő azt, ami végűlis a "Salemi boszorkányok" lett, ámde a mese végleges körvonalait az szabta meg, ami "a levegőben" volt. Ha az "Édes fiaim" és "Az ügynök halála" fogadtatása derűssé tette számomra a világot, az ötvenes évek elejének eseményei ezt a meleg derűt hamarosan fagyos illúzióvá dermesztették. Nemcsak a "Mac Carthyizmus" terjedése hatott rám, hanem valami, ami sokkal hátborzongatóbbnak és titokzatosabbnak tűnt. Ez pedig az volt, hogy a szélsőjobbnak politikai, tárgyilagos, okos kampánya nemcsak félelmet ébresztett, hanem a valóságnak valami uj és szubjektív meglátását is, olyan misztikumot, amely fokozato- 49 -