Miller, Arthur: A realizmusról - Korszerű színház 2. (Budapest, 1959)

VI.

Amikor "Az ügynök halálá"-t Írtam, természetesen a hatáskeltés legmagasabb fokát akartam elérni. Se amikor felismertem azt az irtózatos hatást, amelyet a nézőközönségre gyakorolt, Tatami megingott bennem és megriadtam. Mindig azt hittem magamról, hogy optimista lélek vagyok. Amikor most láttam, mit tettem, kételkednem kellett benne, jól ismertem-e eddig önmagamat, ha ez a darab, amelyet lókedvvel és örömmel tele Írtam, valóban olyan komor és végtelenül szomorú, amilyennek a nézőközönség találta. Vagy én voltara bátrabb náluk és kevesebb félelemmel néztem szembe a bajokkal, vagy valaki idegen rejtőzött bennem, akinek alig volt közössége azzal, amit én magamban az emberiségről alkotott derűs szemléletnek neveztem. Amikor észrevettem, hogy a közönség szemében könnyek gyülekeznek, bizony zavarba jöttem, amiértugy gondoltam akkor - olyan sok ambert győztem mag róla, hogy nem érdemes leélni az életet - mert általában ezt a tanulságot vonták le a darabból, be most már sietek hozzátenni, hogy nem kellett volna zavarba jönnöm, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez a darab semmiképpen sem a pesszimizmus igazolása, olyan filozófiáé, amelyben én nem hiszek.

Mindamellett az az érzelmi áradat, amellyel a darabot fogadták, segitett, hogy teljességgel ellenkező szándékok és a drámai célnak uj felismerése ébredezzenek bennem. Ezek végül is a "The Crucible” /Salerni boszorkányok/ című darabomban öltöttek formát, de mielőtt ilyen határozottan alakultak volna ki és váltak gondolattá,tisztán drámai és színházi vonatkozásban foglalkoztattak. Ennek az uj felfogásnak alapvotő elemeit talán úgy- 48