Hacks, Peter: Múzsák. Négy jelenet - Drámák baráti országokból 14. (Budapest, 1983)
/RIMSKY/ mondanom. /Schmecke b 1er he z/ Huez pfennig az előző itt-tartózkodásómért, és húsz a mostaniért. Hagyja, kérem, szerződéses ügyletekre nagyon érzékeny vagyok. /Kimegy./ PFITZNER: Óh, hát akkor tényleg mennem kell. SCHMECKEBIER: Hát micsoda maga, pfitzner? Egy igazi professzor? PFITZNER: Igen. SCHMECKEBIER: És a miniszter odamegy magához? PFITZNER: Úgy látszik. SCHMECKEBIER: Dehát miért hivták meg egyáltalán erre a mai fogadásra? PFITZNER: Hát, istenem, megkaptam idén az állami dijat, persze, csak az utolsó osztályát, és ilyenkor meg szokták hivni az embert. SCHMECKEBIER: Megáll az eszem. Állami dij! Hát akkor lehet, hogy maga a végén hires ember lett? PFITZNER: Hát nem tudta? SCHMECKEBIER: Tudnom kellett volna? PFITZNER: Mindenesetre akadnak néhányan, akik tudják. SCHMECKEBIER: Igaz, hogy pontosan ezt vártam volna magától. És mi a foglalkozása? PFITZNER: Schmeckebier, azt irta nekem, hogy csodál. Itt áll a levelében. Őszintén bevallom, hogy ez jólesett, megmelengette a szivemet. És most azt akarja bebeszélni nekem, hogy nem követte figyelemmel életem útját? SCHMECKEBIER: Én életem minden egyes napján csodáltam magát, Pfitzner. PFITZNER: Kereste a viszontlátást, holott a felemelkedésemről fogalma sem volt? SCHMECKEBIER: Ha lett volna fogalmam, akkor már nem is lett volna mer szem hozzá. PFITZNER: Festek. SCHMECKEBIER: Még mindig? PFITZNER: Hogyhogy, hát már akkor is? 62
