Hacks, Peter: Múzsák. Négy jelenet - Drámák baráti országokból 14. (Budapest, 1983)
SCHMECKEBIER: A máj károsodásának következményei inkább kellemetlenek, mint veszélyesek. PFITZNER: A máj, na jó. Csak azt szeretném tudni, miért jár vele egy olyan érzés, mint hogyha szétterpesztenérn a lábam? Schmeckebier! SCHMECKEBIER: Pfitzner? PFITZNER: Őszinte lesz hozzám? SCHMECKEBIER: Megígérem. PFITZNER: Tehát őszintén: amikor felszólított, hogy találkozzunk a kis parkban, kettesben, csak maga és én, sőt, a haverok, barátok nélkül - és az a lány se lehetett ott, akivel együtt lakott, hiszen letartóztatták, és én ezt tudtam... - tehát akkor az volt a terve, hogy végre együtt felmegyünk a szobájába és, no igen, együtt töltjük az éjszakát? SCHMECKEBIER: Miért, maga talán másképp gondolta, Pfitzner? PFITZNER: Nem. Komolyan gondoltuk mindketten. SCHMECKEBIER: Bizony, komolyan, Pfitzner. Azt akartuk, hogy az a nap döntse el az életünket. PFITZNER: Hogy minden csodálatos dolognak egyszer vége szakad... SCHMECKEBIER: Igen. De akkor is súlyosan terheli az embert a bűntudat, hogy még csak el sem kezdte... PFITZNER: Minden ember egy életen át cipeli magával a vétkeit. SCHMECKEBIER: A vétkeit, Pfitzner, és a bünbánatot. No, meg a megbocsátás reményét. /Rimsky belép./ RIMSKY: Elvtársnő, nem állom meg, hogy a tartozásomat le ne tör lesszem. /Kiszámolja a pénzt a tányérra/ Tíz, húsz, harminc, negyven. SCHMECKEBIER: Mit akar ez az ember? RIMSKY: Professzor, kilátás van rá, hogy a miniszter egy szívélyes szerencsekivánat erejéig odalép az asztalunkhoz. Ezt meg kellett magának előre 61
