Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
HERBERT -Még rengeteg időnk van. MONIKA - Egy - két - hónap. HERBERT — Lesznek köztünk, akik tovább maradnak. A technika túlságosan bonyolult; azzal még ti se boldogultok egyik napról a másikra. MONIKA - Te is? HERBERT — Én tervező vagyok, nem technikus. MONIKA - Szóval nem. Jól esik érezni a kezed. HERBERT - Nemsokára tizenöt éve, hogy a szakmában vagyok. Olyan ez már, mint matróznak a tenger, vagy mit tudom én... MONIKA - De hiszen értek én mindent! Bocsáss meg! Nem is tudom, mi ütött belém. Néha, ha kilépsz az ajtón, biztosan érzem, hogy most láttalak utoljára, hogy hipp-hopp már túl is vagy a határon, és — és az egésznek nem volt semmi értelme. HERBERT — Megbeszéltük, hogy ha bármire szükséged van, csak szólsz, mert amit csak elő lehet teremteni, azt én... MONIKA — Mintha nem tudnád, miről beszélek! HERBERT — Mi értelme beszélni róla? Itt csak a tetteknek lenne súlyuk. Márpedig cselekedni nem tudunk, se te, se én. A kelet és a nyugat a mi számunkra nem égtájakat jelent. MONIKA — Istenem, csak egyszer meg tudnálak cáfolni. Egyetlenegyszer te is tévedhetnél, Herbert. Csak az én kedvemért. HERBERT — Vasárnap van, mind a ketten szabadnaposak vagyunk. És a fiad fantasztikusan játszott délután. Igazán lehetnél jókedvű, na de hát te! MONIKA - Mi bajotok volt Stefannal? HERBERT — Semmi. El akartam vinni kocsin, ahogy máskor, de biztosan azt képzeli, felügyelünk rá,vagy ellenőrizni akarjuk... MONIKA — De hát azelőtt mindig ő könyörgött, hogy a kocsidba ülhessen. HERBERT - Többé már nem bánhatsz úgy vele, Monika, mint egy kis kölyökkel. Férfi lett belőle, ilyenkor az ember titkokat fon maga köré, akár a semmiből is. MONIKA — Mint egy született apa! HERBERT — Rád fér egy kis nyugalom. Legkésőbb tizenegyre itt vagyok. MONIKA - Tudod... Könnyebb lenne, ha ezt te kérdeznéd tőlem. De ha másként nem megy, megkérdem én. Boldog vagy te velem tulajdonképpen? HERBERT — Messze még a kapuzárás, Monika, semmi szükséged rá, hogy ilyesmin problémázz. 15
